A zsúfolt ház méltán ünnepelte Kolozsvárott — az Ördögtérgyés néptánctalálkozón — a Háromszék Táncegyüttes Csávási balladáját.

Dolgoztam a Háromszékkel — azt tudtam, hogy remekül táncolnak.

De hogy a Háromszék zenekar zenészei — az előadás főszereplői — ilyen életesen vigyék végig a műsort, arra nem számítottam.

Maga a — hálás — téma úgy adta magát, hogy profi színész legyen a talpán, aki megállja ripacskodás nélkül. Vígjátékot lényegesen nehezebb játszani, mint drámát. Minden civil ki tud préselni magából egy könnycseppet. De nevettetni csak halálos komolyan lehet. Ez a kevesek kiváltsága. És a Háromszék Táncegyüttes zenészei olyan komolyan muzsikáltak-táncoltak, olyan pompás alázattal végezték a munkájukat, hogy nem bírtam a büszkeségemmel.

Senki sem akart se több, se jobb lenni a másiknál, legfennebb csak önmagánál. Lehet, ezért volt egyik jobb, mint a másik.

Közeli barátaim ezek az emberek, akár elfogult is lehetek, de ellenségeinknek is el kell ismerniük: utánozhatatlanul muzsikálnak táncházban, táborokban s színpadon egyaránt. Ám táncolni nem láttam így egyik zenészt sem, s énekelni sem hallottam ilyen szépen a prímásokat, mint a Csávási balladában.

És amilyen halálosan komolyan játsztak — olyan szépen, tisztán csengették le az előadás végét.

Beteljesülés után — az elcsendesülés.

Élet delén — a megállapodás.

Földmíves ember jóízű számvetése betakarítás után, az első hóhullás csendes ragyogásában.

A hazatérés megnyugvásával megkoronázva a fényes-sebes-sugaras repülést, a csávási cigány zenészek mesébe illő életútját.

A Háromszék zenekar muzsikusai messze vannak még az élet delelőjétől, a beteljesüléstől és a hóhullásos számvetéstől — mert fiatalok.

Így legyen ez az elismerés a megelőlegezett bizalom.

Mert becsületes ember a bizalmat nem játssza el.

Hacsak nem hangszeren, muzsikában...

Legyen ez a díj főhajtás tehetségük és elkötelezettségük előtt.

És biztassa őket az elkövetkezendőkben is arra, hogy — az egyre inkább anyagiasodó világban, ha minden pénzről szólna is — ők mégse pénzről álmodjanak muzsikálás közben, hanem az együvé tartozásról.

Tudjanak — mint eddig is — megannyi táncházban hajnalban is úgy szembenézni a táncosokkal, s úgy muzsikálni azoknak, hogy szakadjon a húr, és a legdermesztőbb télben is rügyet vessen az emberi lélek.

Hozzon erőt s kedvet ez az elismerés Molnár Szabolcsnak és csapatának az erdélyi táncházzenész-találkozót megszervezni, hogy továbbra is legyen egy hely Erdélyben, ahová össze lehessen gyűlni a több mint száz erdélyi táncházzenésznek.

A díj csak egy állomás.

A zenevonat megy tovább.

Kívánhatnék még további díjakat — de inkább azt:

vigyázzatok az útvonalra, s arra, hogy minél többen szálljanak fel erre a zenevonatra, és senki se kívánjon leszállni arról.

Mindannyian, táncházasok, fel-fel — a megváltó muzsika felé.

A borospataki zenésztalálkozó hegyei a mérce.

És kívánom, hogy maradjatok emberközeliek.

Mert bálványokhoz nem szabad nyúlni: kezünkön marad az aranyozás...

De aki megmarad embernek, s szívéből muzsikál, az együvé ölel és közösséget teremt.

Sokan vagyunk — számítunk rátok.

A veteránok — mert egyszer csak majd a helyünkbe kell lépni.

A derékhad — mert a magáénak tud.

A fiatalok — mert szükséges a jó példa, mint úrvacsorán a falat kenyér.

Mert amíg tisztán s lélekből szól a muzsika, addig él az életfa, messzire világít a éjszakában a lármafa, és a hagyományőrzés nem marad csupán szakmászok közhelye.

És karácsonyi ünnepes illata van a veletek együtt vállalt erdélyi kalandos életünknek — mint a gyalulatlan, friss fenyődeszkának.

Az EMKE-díj mellé hoztam a táncházas Nagy Család szeretetét.

Ezt a szeretetet tegyétek a hangszer lelke — és a tietek — mellé.

Halálig.

Panek Kati