Édesapám kiszabadulása után újra a Római Katolikus Főgimnáziumban taníthatott, amelyet mi, diákok csak piarinak neveztünk az iskolát működtető kegyesrendi (piarista) paptanárok után. Édesapámnak ez a viszonylag nyugodt tanári pályája már a vége felé közeledett, miután nem a királyság, hanem Románia köztársaság 1948. július 17-én felmondta a Vatikánnal kötött konkordátumot, majd augusztus elejétől minden egyházi ingatlan és vagyon a román állam birtokába került.
Egy évvel később feloszlatják a szerzetesrendeket, megszüntetik a görög katolikus egyházat. Az ennek ellenálló papok rövid úton börtönbe kerülnek. Az ún. „békepapi” mozgalom miatt a ferencesekkel kivételt tesznek, de mivel ők sem hajlandóak magukat a kommunisták jármába fogni, 1951-ben összegyűjtik és a máriaradnai kolostorba internálják őket.
Ezekben az években a katolikus gimnázium felszámolásáig – az akkori elnevezés szerint a VI. osztály végéig – Pálffy Ferenc természetrajz tanár volt az osztályfőnökünk. Az 1947/48-as tanév végeztével csoportképet (fotó) készítettünk, a középső sor közepén osztályfőnökünkkel. Én a hátsó sorban balról az ötödik vagyok, mellettem balról Pázmány Dénes, a középső sorban balról a harmadik Veress Jóska, az alsó ülő sorban jobbról a harmadik Dankanits Ádám barátom. Sepsiszentgyörgyön csak Demeter Márton matematikus él, a középső sorban jobbról az első. A legfelső sorban a jobb szélen Nuridsány Jenő látható, egy keresztjellel a feje felett, mivel ő azon a nyáron a Marosba fulladt.
Nagyon jó, sok tehetségessel megáldott osztályunk volt, nem mind katolikusokkal. Egyik emlékezetes eset osztályfőnökünkkel (akit Pleurococcusnak neveztünk, már nem emlékszem, miért) Dankanitshoz fűződik, aki egyike volt a legjobb matematikusoknak, s mivel nem mutatott sok érdeklődést botanikus kerti látogatásaink alkalmával, amelyet osztályfőnökünk mutatott be, barátomra célozva megjegyezte: a természet nem csak a szakemberek kincse, a matematikusoké is. Aztán Ádám ismert történész lett (és nem matematikus), mint ahogy én, akit egy novellám alapján Ukkonnak neveztek el, nem irodalmár, hanem biológus lettem. A novellám – ma is megvan – Ukkon, az utolsó bölény címet viselte, és a Kárpátok e vadjának utolsó, vadászatban elejtett példányáról szól. Veress Jóskával, Dankanits Ádámmal, Pázmány Dénessel sokat jártuk a Hóját, a Bükköt, a Bácsi-torkot, eleinte rengeteg elhagyott lőszert és gyújtózsinórt gyűjtve be, amelyeket tűzbe dobva s elszaladva robbantgattunk. Szerencsénk volt e veszélyes játékokkal. Egyikünk sem sérült meg.
Gyakran kirándultunk Xantus János tanárunkkal, aki az íjazásra tanított meg. Mindig elámultunk földrajzi, természetismereti tudásán. Érdekesen tudott beszélni, bármit is kérdeztünk tőle tájról, növényről, állatról, ásványokról, kőzetekről. Enciklopédikus tudását könyvei is tükrözik.
Dr. Heszke Béla magyartanárunk színes ember volt. Világlátott, érdekesen mesélő. Otthonosan mozgott a magyar irodalom területén. Engem különösen kedvelt irodalmi érdeklődésem miatt. Egyszer nem készítettem el a szabad fogalmazást. Mint máskor is, követendő példaként felszólított, hogy olvassam fel. Nem volt mit tennem, vettem a füzetemet, és az üres lapról olvastam a történetet megállás nélkül. Nem vette észre a csalást. Megdicsért. Azóta is szégyellem, hogy becsaptam kedvenc tanáromat.
