Andrist és Öcsikét az apja rendszerint minden nyár elején leviszi egy-két hétre valamelyik Balaton menti faluba, úgyszintén nyár végén is. Nyár elején azért viszi le, hogy mielőtt Kisbaconba lejönnének, a téli haloványság színesre pirosodjon, így aztán nem sajnálkozhatnak rajtuk a kisbaconi pirospozsgás gyerekek. Nyár végén, a kisbaconi hizlalás után azért viszi le a Balaton mellé, hogy a kisbaconi pirosságot tartsák még, amíg lehet. Ezt utókúrának is nevezik, gyerekek.
Ilyen utókúrára vitte le őket tavaly ősszel is Szepesdre, éppen a szüret idejére. Csak azoknak a falusi unokáimnak, akik szőlőtermő vidéken laknak, lehet fogalmuk arról, hogy szüretkor milyen üres az ilyen falu. Még a félholtakat is kiviszik a szőlőhegyre, s a falu olyan csöndes, kihalt, akár a temető. Andris és Öcsi egy ilyen napon sétáltak végig a falun, s egyszerre csak önkéntelen megálltak egy nádfödeles házikó előtt, az egyetlen előtt, amelynek nyitva volt az ajtaja. Az ajtó felett ott ékeskedett e név:
Kranjnyik Benő
– Szegény Benő bácsi – mondá Andris –, úgy látszik, neki nincs szőlője.
Mire Öcsike:
– Szőlője nincs, de van boltja és van neki nadselű neve.
– Nadselűnek nem nadselű – mondta Andris –, de szépnek szép, másként Arany János nem vette volna be a balladájába, tudod, abba, amelyiknek Tetemrehívás a címe. Így kezdődik:
„A radványi sötét erdőben / Halva találták Bárczi Benőt.”
– Szép, szép – mondta Öcsike –, de miért éppen Benő? Éppen olyan szép lenne ez a név is: Kinő.
– Kinő? – ütődött meg Andris. – Először is a Kinő nem név. Kinő például a köröm, ha levágják.
– Nos, a Benő – kötekedett Öcsi –, az is csak szó voltaképpen. Például nem azt mondják a gyerekre, hogy majd benő a feje lágya? Hiszen csak menne szüretelni Benő bácsi, lenne nekem egy nadselű gondolatom.
– Ugyan mi? – kérdezte Andris.
– Minek mondjam meg, ha úgysem valósíthatom meg – felelt szomorúan Öcsike. Jerünk tovább.
Hát, tovább mentek, mendegéltek, aztán a mezőre értek, s egyszerre csak hallják, hogy kocsi zörög mögöttük. Visszafordulnak, s Benő bácsi az, népes családjával. Persze, hogy a szüretre igyekeztek. Hiszen egyéb sem kellett Öcsikének, csak hogy Benő bácsi elhaladjon mellettük, pá-pát intett utánuk s mondá, amint következik:
– Most pedig sépen vissafordulunk, külömben sétreped a fejem a nadselű gondolattól.
– Ki vele! – biztatta Andris.
– Azs azs én nadselű gondolatom, hogy átfestjük a Benő bácsi nevét.
– Ez valóban nadselű gondolat, csak rajta ne csípjenek – mondá Andris.
Uccu, szaladtak hazafelé, bekukkantottak Benő bácsi udvarára, s kettős öröm érte: egy lélek sem volt az udvaron, ellenben az eresz alatt hevert egy létra.
– Nadselű, nadselű! – ujjongott Öcsike. – Most már csak festékért kell hazasaladnom!
Egy, kettő, szaladt vissza egy festékes bögrével, a létrát a falnak támasztották, s mert a festésben Andris a mester, egy szempillantás alatt Kinő lett a Benőből.
– Így la – szólt elégedetten Öcsike. – Kinőtt a Benő – s ezzel szépen hazasétáltak.
Talán mondanom sem kell, hogy estefelé, amikor a szüretről hazatértek a szepesdiek, akkora csődület kerekedett Krajnyik bácsi boltja előtt, mintha valakit meggyilkoltak volna. Aminthogy meg is gyilkolták Krajnyik bácsinak a keresztnevét. De akár hiszitek, akár nem, ezen a gyilkosságon senki sem rémüldözött. Mindössze csak ájuldoztak – a kacagástól.
