Talán az volt a legszembetűnőbb jellegzetessége a Sardar Tagirovsky által rendezett előadásnak, hogy „kifelé” is játszottak benne a színészek, a szöveg egy részét közvetlenül a nézőknek címezve, már az első jelenetben úgy hangoznak el a tapssal kapcsolatos gondolatok, hogy ezek csak részben vonatkoznak Jourdain úrra, legalább annyira szólnak a mostani és mindenkori közönségről és közönségnek is. Minden, ami történik és elhangzik ezen a nézők terébe valóságosan és átvitt értelemben is benyúló színpadon, egy kicsit a darab, de egy kicsit az itt és most valóság is, melyet jobbára az tesz lehetővé, hogy az előadás szövege nem az eredeti molière-i mű, hanem annak átirata, amelyhez egy sor közvetlen kiszólás, az aktuális előadásra vonatkozó kijelentés is társul. Szórakoztató volt ilyen szempontból a hangosító megjátszott bakijának jelenete, vagy azok a laza gesztusok, melyek által önmagával is nagyvonalúan ironizált az előadás: miközben azon gondolkodtunk, hogy tévének vagy valamilyen újabb elektronikai eszköz kijelzőjének értelmezzük-e a díszlet keretbe foglalt hátsó részét, melyben a táncosok készültek Jourdain úr fogadására, az egyik szereplő egyszerűen „doboznak” nevezte az építményt.
„Én a fenségeknek akarok tetszeni” – ismétli többször az előadás során Jourdain úr a Versailles-i rögtönzésből átvett mondatot, és ennek megfelelően is viselkedik. Pálffy Tibor a tőle megszokott magabiztossággal hozza ezúttal is Moliére darabjának központi figuráját, és ahogy szövegben is megidézi A mizantrópot, majd A fösvényt, úgy alakjában is hordozza korábbi karaktereinek lenyomatát, miközben ezúttal valahol a félúton helyezkedik el ezek között. A fösvény talán ravaszabb, de butább figura volt, a mizantróp cinikusabb és kiábrándultabb, egyik komikusabb, másik tragikusabb.
Moliére-hez méltóan elrajzolt és vígjátékba illő alakok voltak azok is, akik a főszereplőt körülvették: a költséges hóbortok ellen hasztalan tiltakozó felesége ugyanúgy, mint a férfiaktól néha tartózkodó lánya és az olykor félelmetes úr kinevetésében talán túlságosan is bátor szolgáló, a vélt sérelmeiktől halálosan szenvedő, de rendkívül találékony szerelmes ifjak, a végtelen önteltséget hibátlanul demonstráló grófi pár, a tánc-, zene- és filozófiatanár, a szabómester és az igen markáns jelenlétű vívómester, akit talán azért kárhoztatott bő három órán keresztül szoborszerű mozdulatlanságra a rendező, mert az eredeti szövegében többek között ilyen replikái is vannak: „Nem mozog a törzs!”, „Védőállás!”, „Védőállás!” A zenészek-udvari bolondok, táncosok-színészek, valamint a festőnő többnyire hangulatában emeli az előadás rangját, de ez a hangulat – főként az élő zene jelenléte által – nagyon sokat nyom a latban a produkció összképének kialakításában.
Jókat nevettünk a figurákon, helyzeteken, replikákon, de olykor azt tapasztalhattuk, hogy az a fajta játékmód, amelyet felvállal az előadás, veszélyeket rejt magában. Mert a nézőknek való közvetlen kijátszások, az itt és most helyzetek, a civil lazaság élővé és elevenné teheti ugyan az egyes jeleneteket, de amikor ezek nem a szereplő kontextusában történnek, hanem inkább csak azért, mert a színész tetszeni akar önmagának, vagy meg akarja nevettetni a közönséget, az már ripacskodásnak számít. A vállaltan civil jelenlétek miatt volt néhány ehhez hasonló pillanat az előadásban, melyek könnyedén elkerülhetőek lennének. Ha már a tetszésvágyról szól ez a darab, lehet, hogy ez is belefér? Egy másik veszély a tetszésvágy apropóján a hangszerek jelenléte a színpadon, melyeket egyes színészek elkerülhetetlenül használni fognak akkor is, ha szerepük adott esetben arról szól, hogy nem konyítanak a művészetekhez.
Moliére-hez hűen, az előadásvégi színház a színházban jellegű felszabadult komédiázásból észrevétlenül hajlott át irreálisba a történet. Miután XIV. Lajos és Mazarin bíboros is megjelent, az önmagában is bizarr szultános őrület olyanná vált, mintha bekerültünk volna a főhős fantáziavilágába, melyben az önmaga tömjénezése már-már eszelős méreteket öltve odáig fokozódott, hogy kipukkant, és az előadás végén egy aranytalicskában nyugodott meg Jourdain úr. Moliére-nél az őrület balettbe csap át, itt a balettet a már említett aranypor-fürdő helyettesíti. Az előadás vége kétségkívül A fösvény végére rímel. Ahogy a zsugoriság vagy a nagyzási mánia ilyen mérhetetlen méreteket ölt, már nem nevetünk, inkább megdöbbenünk. A lenéző fölény, amivel végigkísérjük a főhős kalandjait, őszinte szánalommá változik. A pénzes ládikáját szorongató, meztelen öregember vagy a talicskában fekvő aranyporos emberi alak inkább sajnálatra méltó, mint nevetséges. Mi vajon hogyan festenénk, ha egy lélekbe látó rendező egyszer a mi lelkivilágunkat is színpadra állítaná? Vajon kevésbé van-e jelen bennünk a Jourdain urat jellemző „tragikus tetszésvágy”?