Jelenleg a demokratákkal egyesült liberális párt vezet a közvélemény-kutatásokban, de nem túl meggyőző előnnyel, és ezt könnyen elveszítheti, ha nem akad egy karizmatikus vezetője, aki a még mindig kétfelé bóklászó vidéki nyájat összeterelné. Ugyancsak vezér után kiáltanak a nyomukban lihegő szociáldemokraták, hiszen Liviu Dragnea feje fölött még mindig ott lóg az alapfokú ítélet a 2009-es népszavazáson elkövetett csalásért. A kisebb alakulatok a parlamenti küszöbért küzdenek, némi élénkséget csak a volt államfő, Traian Băsescu mutat, de neki is több pere van, mint hiteles embere. Érdekes módon egymást is kevésbé támadják most a szemközt állók, és a kormányt is csak módjával bírálják, nem nyerhetnek semmit a rugdosásából, akkor minek.
Így állunk 2016 januárjában. Remélni lehet, hogy a látszólagos csendben és visszavonultságban legalább középtávú terveken, programokon, előremutató intézkedéseken dolgoznak a politikusok, de ha az utóbbi hetekben nyilvánosságra került törvénykezdeményezéseket nézzük, elcsodálkozunk: mintha már minden komoly gondját megoldották volna az országnak, csupa csip-csup szabályozáson babrálnak. Hagyjuk most a speciális nyugdíjakat és egyéb kiváltságokat, ezek nem a tömegeknek szólnak. Amit nekünk, kiábrándult és elfásult választóknak szánnak, az magáért beszél: az egyik tervezet börtönnel büntetne az iskolapénzért, a másik a járdán való parkolást tiltaná, a harmadik a háziállatok ketrecben való szállítását sürgeti, a negyedik több hatáskört adna a prefektusoknak – még csak éppen az hiányzik ebben az eredeti demokráciában, hogy a polgármester- és tanácselnökjelölteket is ők szűrjék meg –, az ötödik választási alamizsnákat osztana – a családtámogatások és egyéb juttatások növelésével –, és ami a legszebb, akadt egy öttagú csoport, amely a norvégiai gyermekvédelmi törvénykezés módosítását tűzte maga elé egy kivándorolt család miatt, amikor itthon százezrével élnek éhező, kolduló, elhanyagolt, bántalmazott gyermekek, akikkel a kutya sem törődik.
Ez a legnagyobb baj Romániában: hogy az állam legfelsőbb intézményében sem tudják megkülönböztetni a lényegeset a lényegtelentől, s átgondolt, mélyreható döntések és intézkedések helyett csak ide-oda kapkodás van, az is a látszat kedvéért.