Márpedig Sepsiszentgyörgyön ez a helyzet: a város önkormányzata nem véglegesítheti a főtér átrendezését, mert a szolgálatos gyűlölködők, a megélhetést románságukból kovácsolók sugallatára a prefektúra megtámadta az átalakítási tervet, a törvényszék pedig – minő meglepetés! – igazat is adott a kormányhivatalnak. Így aztán ott éktelenkedik egy hatalmas földkupac a Fogolyán-ház előtt. Egyik oldalt a frissen kialakított, máris belakott, élettel teli főtér, az út túloldalán a minősíthetetlen kivitelezés ellenére is rendezettnek látszó Mihai Viteazul tér, s középen a gaz, a törmelék, a sár – az agyoncentralizált, paranoid szekusállam jelképeként.
S bármennyire ronda ez így, még mindig ez a kisebbik baj: a városkép alakítható, előbb vagy utóbb, sárkánydombbal vagy anélkül, de mégiscsak rendezik azt a részt. A nagy kérdés viszont az, hogy hová alakul az amúgy is eredetinek bélyegzett, később rossz viccé vált, hovatovább abszurdba hajló román demokrácia. Mert ha folyamatában szemléljük a dolgokat, nem csupán aggasztó, de ijesztő a kép, és immár nem csak az államhatalmi szintre emelt magyarellenesség a gond, már nem csak azt kell szóvá tennünk, hogy nehezen kicsikart jogainktól újra megfosztanak, hogy a jelképeink ellen indított háborúban attól sem riadnának vissza, hogy saját szimbólumaik használatát korlátozzák. Huszonhat évvel az 1989-es változás után ott tartunk, hogy a térrendezésre titkosszolgálati engedély kell, a korrupcióellenes harc ürügyén leállították a visszaszolgáltatásokat, és nyílt visszaállamosítási folyamat vette kezdetét, bizonyítékok hiányában tartóztatnak le magyar fiatalokat, és ennek ürügyén közösségünk egészét terrorizmussal bélyegezik meg.
Huszonhat év után Romániában immár nemcsak kisebbségi jogainkat csorbítják, de szabadságunkat is korlátoznák.