Ismét sokakat érdeklő témáról esett szó a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban. Dr. Bodó Julianna, a csíkszeredai Sapientia egyetem professzora előadása elején leszögezte: nem a ma oly gyakran emlegetett migránsokkal foglalkozik, hanem azokkal a székelyföldiekkel, akik külföldön vállalnak munkát.
Tudjuk, a székely ember gyakran elhagyta szülőföldjét, elment dolgozni akár más kontinensre is, esetleg csak ide, a Regátba vagy Budapestre. Az el kell menni egyfajta kulturális gyakorlattá vált, tehát nem valamiféle modern átokról, hanem előzménnyel bíró társadalmi jelenségről beszélhetünk. A csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában a 90-es években indultak az első kutatások a székelyföldi munkamigráció ’89 utáni helyzetéről, ezt később több elemzés követte, amelyek a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, illetve a KAM-nál folytatódtak csoportos és egyéni szakmai program részeként. Ilyenformán kirajzolódik egy kép az elmúlt huszonöt év migrációs tendenciáiról. Az előadás ezt a folyamatot vázolta a hallgatóságnak.
Különböző, sajátos ismérvekkel rendelkező szakaszok különíthetőek el a munkamigrációs folyamatban, elsősorban a motiváció, a kommunikációs eszközök és lehetőségek, valamint a munkavállalás formája mentén.
A 90-es évek tipikus munkavállalója a kutatási eredmények alapján negyvenes férfi, akinek az első számú célországa Magyarország, motivációja a pénzkeresés, amellyel itthon beszerezhet bizonyos javakat, „hisz mindenkinek van a faluban színes tévéje, csak nekem nincs”. A kilencvenes évek vendégmunkása nagyrészt feketén dolgozott. Tere nagyon behatárolt, szabad ideje nem volt, csak a munkatársaival tartott fenn kapcsolatot, itthonról kiszakadt, időlegesen felfüggesztette kapcsolatait, mert kommunikálni drága volt. A határok nem voltak annyira átjárhatóak, mint ma, az illegális munkavállalás, a kiutasítás miatt állandó rettegésben élt. Életének ezt az időszakát szívesen zárójelbe tenné.
A kétezres években változni látszott a folyamat. A határok átjárhatóságával megjelent a kétlakiság, ugyanis elfogadottá vált az „itt is vagyok és ott is”. Ezt a vonatkozó szakirodalom transznacionális migrációnak nevezi. A feketemunka lassan kifehéredett, az internet segítségével a vendégmunkás értesülhetett a legújabb itthoni hírekről. Egyre több fiatal nő indult neki „a nagy kalandnak”, és ez egyre természetesebbé vált.
Ma az figyelhető meg, hogy a kint tartózkodás időtartama egyre inkább megnő, kialakult a projektszemlélet: „Kimegyek egy évet, aztán még egyet, aztán nem tudni…” Ma már nem a pénz a kizárólagos motiváló erő, hanem az, hogy „kiszámítható, nyugodt életem legyen”, és „lássak világot”.
Hogy mi lesz ebből? Mi lesz ennek a folyamatnak a vége? Ez már más kutatásoknak lehetne a tárgya. Ami biztos, hogy az itt élők és az innen elszármazottak ragaszkodnak ehhez a földhöz. És ez biztató.
