Nagy B. Sándor
Az, ami az emberben legjobb – mondja Goethe –, alaktalan. Egyetlen ember esetében is szinte lehetetlen kihámozni a lélek legbelső, legvégső titkát, a törvényt, mely megszabja működésünket, hogyan lehetne akkor egy népcsoport, nemzet esetében megtenni ezt, ahol számtalan erővonal, irányzat, forrás keresztezi egymást? Miként lehetne megfogalmazni, mit jelent számunkra a magyar kultúra a tudományok, művészetek, vallások, filozófiák egymást sokszorosan átható szellemi vonzáskörében, mely időben is hosszú évszázadokon át ível, táltosoktól Nobel-díjas tudósokig…
Évről évre amolyan kötelező házi feladatként ünnepeljük meg a magyar kultúra napját, a Himnusz születésnapját. Mutatjuk, hogy fontos számunkra az évforduló, olyan eseményeket szervezünk, olyan előadásokat időzítünk erre a napra, hogy egyértelmű magyar vonatkozásuk legyen – pedig vajon mi az, aminek nincs magyar vonatkozása bennünk? Vajon nem egyértelmű, hogy nem jelentéktelen számunkra mindaz, ami alapvetően jellemez bennünket? A Csip-csip-csóka ugyanúgy részünk, mint József Attila vagy a latinul író Janus Pannonius költeményei, a magyarul nem tudó Liszt Ferenc művei ugyanúgy a kultúránk részét képezik, mint Munkácsy festményei, Wass Albert regényei vagy a Saul fia című többszörösen díjazott játékfilm.
Sajnos, lassan oda jutottunk, hogy mintha már a magyar kultúra napján sem illenék bárkivel, bárkit ünnepelni, aki magyarként élt, magyarul alkotott – mint jól megmutatkozott ez legutóbb a Saul fia díjazása után kirobbant parttalan vitákban is. De nemzetként is egyre tudathasadásosabbá válunk, pedig adott minden, hogy büszkék lehessünk magunkra és egymásra, a tudományban ugyanúgy, mint a szépirodalomban vagy a művészetekben, rendkívül gazdag, sokrétű, és világszinten elismert, amit alkottunk. Mégis, ma már szégyellünk büszkének lenni, nyoma sincs bennünk annak a közösségi érzésnek, mely 1823-ban, „a nemzeti újjászületés hajnalán” megíratta Kölcseyvel a Himnuszt. Az is nehéz manapság, hogy megértsük egymás szempontjait, segítsünk egymásnak, örüljünk egymás sikerének…
Lehet, hogy ez is része a magyar kultúrának? Lehet, hogy ezért ilyen sokszínű, mert mindig, minden áron különbek akartunk lenni egymásnál? Lehet, hogy épp ezért tép bennünket a balsors, azért bűnhődtük meg a múltat s jövendőt, mert a belviszályok nem engedték, hogy egységesen állást foglaljunk a közösségünket, nemzetünket érintő kérdésekben? Vajon mit is ünneplünk a magyar kultúra napján? Lehet, hogy ez a társainkkal szembeni ítélkező, támadó alapállás ad értelmet az életünknek, tesz emberré bennünket? Az, ami az emberben legjobb – mondja Goethe –, alaktalan. Lehet, hogy a legrosszabb is az.
„Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel!” – fohászkodunk kétszáz éve Kölcseyvel. De hogyan segíthetne Isten, ha saját nemzettársaink a legádázabb ellenségeink?
