Miután államosították az egyházi iskolákat (1948), édesapám sorsa újra az ismert és ismeretlen ellenségeinek kezébe került. A volt katolikus líceumot átvette a magyar tanítóképző (itt tanult unokanővérem, majd húgom is), édesapámat pedig azzal alázták meg, hogy a nehezen megközelíthető Ördöngösfüzesre nevezték ki. Ezt a több betegséggel küzdő, már nem fiatal apánk nem vállalhatta. Aztán kiderült, hogy a kolozsvári Méhes utcában van hely (de csak egy évig!) számára. De ellenségei nem akarták Kolozsváron látni. A következő évtől a kisbácsi iskolában taníthatott „nagy protekcióval”, immár évekig. Arról ne beszéljünk, hogy tejeskocsi tetején, majd biciklivel hogyan jutott ki és haza, ahol négy, kritikus életkorban lévő gyermeke számított jelenlétére.
Már említettem, hogy diákéveimben legközelebbi barátom Veress Jóska (Burkuska) volt, sakk- és vitapartnerem számos olvasmányunk megbeszélésekor. Őt is érdekelte az irodalom, de még inkább a társadalomtudományok, a politika. Abban mindegyik barátommal egyetértettünk, hogy a kommunista rendszer ellensége a civilizált polgári társadalomnak és a vallásos életnek. Úgy véltük, hogy tennünk is kell valamit felfogásunk nyomatékosítására. Szervezkedtünk. A szervezkedés fő „ideológusa” Dankanits Ádám volt. A gyakorlati kivitelezésben Veress Jóska és Horváth Attila (Zerge) járt elöl. Elhatároztuk: a román színház előtt (a volt Bocskai téren, most Piaţa Avram Iancu) szoborként büszkélkedő miniatűr szovjet tankot felrobbantjuk. A részletek megbeszélése a közeli Református Teológia udvarán történt egy pavilonban. Ugyanis Attila édesapja itt teológiai tanár volt, és a család az épületben lakott. Azt már a tervezéskor beláttuk, hogy az elképzelés elég nehezen lenne megvalósítható, és szép csendben, kissé restelkedve, ejtettük a tervet.
Uray Zoltiék is a téren laktak. Itt gyakran megfordultunk, hogy legfrissebb irodalmi élményeinket megbeszéljük. Olykor írásaimból is felolvastam. Zolti nagynénje is velünk volt, egy okos asszony, aki azonban nem hiszem, hogy valaha is pályázhatott volna szépségmegmérettetésen. (1947-ben őt is internálták Szamosújvár börtönébe.) Mivel Veress Jóskával úgy véltük, hogy a testi képzés is jól kiegészíti a szellemieket, egy könyv alapján megkezdtük a tornateremben a dzsúdzsucu gyakorlatait. Ez is hamar abbamaradt. Én ezekben az években fogtam hozzá a grafológia tanulmányozásához egy vaskos könyv útmutatása alapján, amelyet Dankanits László nevű bátyjától kölcsönöztem. Mondhatom, jó hírem lett, és ezáltal sok kíváncsi érdeklődőt kellett kielégítenem, akik szerelmük rejtegetett tulajdonságairól akartak leveleik alapján tudni.
Középiskolám utolsó éveiben már rendszeresen készültem a magyar irodalom szakra. Kedvelt olvasmányaim széles skálát fogtak be: a filozófus Kanttól, Nietzschétől a XIX. századi francia és orosz szerzőkig, a XX. századi magyar költőkig, írókig és Freudig. Mai napig megvannak tartalmukkal és a hozzáfűzött megjegyzéseimmel. A szocialista realizmusról hosszú tanulmányomban „szedtem le a keresztvizet”. Ma is megvan. Soha sehol nem jelent meg, érthető, hogy be sem mutattam sehol. Még a „pártos” Márki Zoltánnak vagy Létay Lajosnak sem, akik ismerték akkoriban írt verseimet. Az irodalom azóta is érdekel, s rengeteget olvasok ma is. Most már bővült a megismerés témaköre mindazzal, ami biológia és lélektan. Számomra a könyvek jelentik a legnagyobb értéket és a legszebb ajándékot.
Két tanárom fényképe lesz a mai írásom melléklete, akik szellemi fejlődésemben fontos személyek voltak: dr. Nagy Géza magyartanár és dr. Xantus János földrajz-természetrajz tanár.