– Hát fiacskám, erről én is panaszkodhatnék, tőlem sem kérdi meg senki, leülhet-e mellém. Hanem én nem ezért adtam a fejem vándoréletre. Tudod, már meguntam a sok éhezést. Rajtam a legjobb ételek-italok vannak, de egy ujjamat sem nyújthatom értük, mert nem nekem vannak. Egyszer, egyetlenegyszer nyúltam az abroszra, hogy egy szép szál kolbászt kivegyek a tálból, hát nem a kezemre ütött a gazdám s elkergetett?
– No, akkor menjünk együtt – mondta Szék úrfi. S elindultak szépecskén.
Egy nagy országba értek, ahol kolbászból fonták a sövényt, a patakban bor csordogált, a felhő pedig csupa tejszínhab volt.
– No, itt jó lesz… – nyelt egy nagyot Asztal bátyó, mert már igen-igen szorítgatni kellett a nadrágszíját.
A királyi udvarban épp nagy vetélkedés folyt. Vagy százhúsz kérő versengett a szépséges királylány kezéért. A királynak egyetlen kérdésére kellett megválaszolni, s aki meg tudott, övé a lány s a fele királyság. Hanem a király olyat kérdezett, amire senki sem tudott megválaszolni.
Asztal bátyó titokban odament a királylányhoz, aki olyan halovány-szép volt, mint a frissen hullott hó.
– Miért sápadozol? – kérdezte.
– Mert félek, hogy a legény, akit én szeretek, nem tud megválaszolni apám kérdésére – válaszolta a leány.
– Mutasd meg, melyik az!
A leány pedig rámutatott a legdaliásabb, legszebb bajuszú legényre.
– No, ne félj, mi majd segítünk! – mondta Asztal bátyó és Szék úrfi. Besettenkedtek a trónterembe, s odamentek a legényhez.
– Ülj mellénk, amikor válaszolsz! – suttogta Asztal bátyó. A legény nagyot nézett, de Asztal bátyó azt is megsúgta, hogy a királyleány kívánja így. A király épp egy másik kérőt faggatott.
– Ki látta a legtöbb ételt a világon? – kérdezte a király.
– A felséges király – válaszolt a legény.
– Hát ez nem igaz, mert én, bár király vagyok, sok mindenfélét nem láttam még. Én csak a legjobb ételeket ismerem.
Egy másik legény következett.
– A szakács – válaszolt az, hanem a király erre is fejét ingatta.
Most következett a királylány kedvence, a mi legényünk.
– Ki látta a legtöbb ételt a világon?
– Az asztal – vágta ki kis gondolkozás után a legény.
– Nem a fazék? – vetette ellen a király. – Hiszen nem minden, ami a fazékban fő, kerül az asztalra.
– Igen ám, de csak az igazi étel, ami az asztalra kerülhet.
– No, jól van. Még azt mondd meg, mi az, ami mindig csak láthatja az ételt, de mégis éhesen marad.
– Az is az asztal – válaszolta a legény.
– Te pedig miért ültél most asztal mellé?
– Mert a gondolkodáshoz nyugalom kell. Az asztal pedig nyugalmat ad.
– Jól van, fiam. Tied a lányom s a fele királyságom.
Csaptak erre olyan lakodalmat, hogy Asztal bátyó és Szék úrfi alig győzték a sok ételt-italt. Meg is jutalmazta őket annyi arannyal a királyleány, hogy csak győzzék cipelni. Marasztalták is őket, de nem maradtak. Elindultak, s maguk mellé mindenkit leültettek, de csak azokat, akik kedvesek és becsületesek voltak, aki nekik tetszett. Így járták a világot, mindenkit bőségesen megvendégelve, mert most már volt miből. Ti is, ha azt halljátok, hogy valaki rátok szól: „Foglaljatok helyet!” – üljetek le, mert Asztal bátyó és Szék úrfi tessékel benneteket; meg akarnak vendégelni, mert megtetszettetek nekik.
Így történt hát, hogy Asztal bátyó és Szék úrfi csak azt ültette le maga mellé immár, akit ő akart: méltatlan embert soha többé nem láttak vendégül.