A nyár végén vendégségben volt Szepi bácsi nagyapóéknál. No, Szepi bácsi igen furcsán hálálta meg a szíves vendéglátást. Az állomáson, amint sűrű kézszorongatásokkal elbúcsúzott Öcsike szüleitől, elővett a zsebéből egy trombitát, s azt Öcsikének ajándékozta. Szerencséje volt, hogy abban a pillanatban hallatszott is már a vonat dübörgése, mert nem tudom, hogy ép bőrrel engedték volna-e el a kedves vendéget.
Öcsike ideges apukája már az állomásról hazamenet nem bírta el másodszülött fiának éktelen trombitálását.
– Ezt a trombitát be ne hozd a házba, azt mondom, te kocatrombitás! – szólott fenyegető arccal.
– Mi azs, hogy kocsatrombitás? – kérdezte ártatlan arccal Öcsike.
– Aki olyan művészi módon tud trombitálni, mint te – felelte gyöngéden apuska.
Öcsike észrevette, hogy apuska gúnyolódik vele. Sértett művészi önérzetében mit tehetett egyebet, elmaradt a családtól, és a rétre telepedett le trombitálni.
A rét virágai és az ég madarai bizonyosan gyönyörűséggel hallgatták volna akár estig is, de egyszerre váratlan veszedelem zavarta meg Öcsike művészkedését. Egy kövér koca valahogy elkalandozott a kondából, s a közelében kezdett turkálni, szuszogni, röfögni.
Öcsikének nem tetszett ez a társaság. Szerette volna elkergetni a kocát, de az igazat megvallva félt tőle egy kicsit. De nem azért volt ő Öcsike, hogy nadselű gondolata ne támadjon. Vakmerően nekiindult a kocának, olyan erősen harsogtatva trombitáját, hogy attól Jerikó falai bizonyosan összeomlottak volna, ha egynéhány esztendővel ezelőtt össze nem omlanak már. A koca megijedt s úgy elfutott, mintha szemét vették volna ki.
Erre a nagy ijedtségre pihenni kellett egyet. Leült, maga mellé tette a trombitáját és előszedte zsebéből a Cimborát.
– Hadd látom, mit ír rólam megint Nagyapóka – mondta magában.
Úgy elmerült a Cimbora olvasásába, hogy észre sem vette, amikor a megkergetett koca ismét a háta mögé került. Szuszogott-turkált a koca, s egyszerre csak beleakadt az orra likába a trombita. Olyat röffent ijedtében, hogy erre már Öcsike is riadtan fordult hátra. Mire felugrott, a koca megfordult és eszeveszetten kezdett szaladni. Olyan szépen trombitált az orrán keresztül, hogy olyat még sem az ég madarai, sem a rét virágai nem hallottak, de talán még Öcsike sem, soha életében.
Öcsikének egy pillanatig sírásra állt a szája: oda az új trombita. De szomorúsága sohasem szokott soká tartani. Amint a vágtató koca kétségbeesett trombitálását hallotta, egyszerre csak elnevette magát, nevetett, nevetett, de úgy, hogy a hasát fogta nevettében. Mert hallott ő már sokféle trombitálást, de ilyen nadselűt, amilyet a koca művelt, soha, soha! Mennél nadselűbben szólt a trombita, annál eszeveszettebben száguldott a koca, akárcsak a huszárló, mikor a trombita mind azt trombitálja: Előre, előre! Amikor aztán a messzeség elnyelte a kocát is, a trombitát is, magánkívül szaladt haza Öcsike, fölverte Apuskát az íróasztal mellől, és lelkesülten kiáltotta: – Apus! Apus! Most már tudom, milyen azs igazsi kocsatrombitás!
