Persze, ő is jól tudja, az a szerencsés eset, amikor a politika, a közügyek rendezése a normalitás mentén, civilizáltan és kulturáltan történik, ez így helyes és elegáns; csakhogy ez olyan távoli, mint a Lakócától a Kilimandzsáró hava, s amikor már a kultúra kapcsán is kákán keresgéli a csomót prefektusunk, bizony nehéz önmérsékletet tanúsítani. Mert mifelénk a román közösség képviseletének zászlaja alatt olyan provokáló magatartással szembesül nemcsak magyar, hanem gondolkodó, mérlegelő ember – értelemszerűen tehát a román anyanyelvű is –,  melyre racionális, logikus és elfogadható magyarázatot nemhogy találni nem lehet, lassan keresni is fölösleges. Van ugyanis néhány székelyföldi – és nem csak – hangadó, akik megnyilvánulásaikkal a diktatúra fojtogató légkörét idézik, irigylésre méltó hivatás- és küldetéstudattal kiabálnak, elnyomást, vészhelyzetet szajkózva. Mi pedig csak döbbenten nézünk magunk elé, s kérdezzük, immáron úgy tűnik, mindörökké, hogyan, miként lehetne kisemmizni egy önmagát nemzetállamként meghatározó szerkezetből magukat a többségi nemzet képviselőit?
Felháborít ez a paranoia – fakadt ki a polgármester a fekete zászló időszerűségét firtató ostoba kérdésre. Természetesen, ez a felbecsülhetetlen kárt, veszteséget okozó konfliktuskereső magatartás nemcsak őt, jó érzésű emberek ezreit, tízezreit is felháborítja. Ám az is lehangoló, hogy nagyjából keserűségünkkel maradunk, s bizony csak jókora adag derűlátással, mindig reménykedve gondolhatjuk, lesz ez még másként is. Mert ha szigorúan az említett diagnózisnál maradunk, akkor definíciók után keresgélve tudomásul kell vennünk egyrészt, hogy „a paranoia vagy üldözési mánia túlzó és irracionális szorongás vagy félelem, ami gyakran az üldözöttség érzésében nyilvánul meg”, másrészt, hogy „a paranoid zavar vezető tünete a jól rendszerezett, sokszor gondosan kidolgozott téveszmék, illetve téveszmerendszerek fennállása, melyek között belső logika érvényesül, és amelyek igazságtartalmában, valóságosságában a személy megingathatatlanul hisz. Ezek a téveszmék sohasem bizarrak, emiatt gyakran hihetőnek tűnnek, annál is inkább, mert a betegek sokszor magas érzelmi hőfokon, nagy meggyőző erővel hangoztatják kóros gondolataikat.” De a jelenlegi társadalmi viszonyok közepette, az említett tünetek ismereté­ben bízhatunk-e az orvostudomány erejében? A szóban forgó esetekben aligha.
Legfennebb arra a szerencsésebb csillagállásra várhatunk, amikor a jobb, méltányosabb jövőben szintúgy érdekelt székelyföldi román közösség közösíti ki soraiból a mániákus riogatókat.