Talán furcsa, hogy az én tollamból kerül ki az alábbi írás, de hiszem és vallom, hogy humorérzék nélkül mit sem ér az élet, és ha néha magunk nem nézünk a görbe tükörbe, ha nem ismerjük fel az önirónia olykor felettébb szükséges voltát, akkor élhetünk komoly szakemberként ugyan, de az elkerülhetetlen komorrá válásunk nem marad el. És akkor bizony olyanok leszünk, mint a vakbélgyulladás. Nézzük hát, mit is írnak rólunk, orvosokról sokszor igencsak ismert emberek.
Menj csak az orvoshoz, betegséged majd akad! – mondja egy vietnami közmondás. Aztán egy Kupecký nevű festőművész ilyet állít: Már olyan fejlett az orvostudomány, hogy manapság ritkán hal meg valaki orvosi segítség nélkül. P. G. Cesbron meg ezt mondja: Ha már nem változik a betegséged, legfőbb ideje orvost váltanod! Szép gondolat. Ám igencsak valós, amit Anouilh ír: Ha kevesebbet beszélnénk a betegségekről, az emberek egészségesebbek lennének. A mai kor szellemében szól Huxley is: Az orvostudomány már olyan szédítő lépéseket tett, hogy gyakorlatilag nem találni egészséges embert. Aztán előbukkan az örök téma Robert Koch-féle változata: A türelmetlen orvos olyan, akár a vakbél: nemcsak hogy állandóan izgatott állapotban van, de a maga helyén még fölösleges is. Marcel Proust szerint: Néha úgy tűnik, hogy a természet az emberekre csak rövid lefolyású betegségeket küld, de az orvosok elsajátították ezek meghosszabbításának művészetét. Csehovnak talán a legélesebb a nyelve, és a jogi doktorokat sem kíméli: Doktorok és ügyvédek – egyforma banda, azzal a különbséggel, hogy az ügyvéd megnyúz, de az orvos még ráadásul el is patkoltat. Hát, mit mondjak… Ezt elolvasni tényleg kell a humorérzék… Az éles nyelvéről híres és hírhedt G. B. Shaw sem kíméletesebb: Ha megtörtént az operáció, senki sem bizonyíthatja, hogy teljesen fölösleges volt. Kicsit doktorpártibb Mark Twain: Egészséges az olyan ember, akinek mindig valahol máshol fáj. Ironikus és önironikus Aurelius Augustus: A szklerózis (érts agyi érelmeszesedés) a legszebb kór: nem fáj, és naponta valami újat tudsz meg. Végül egy latin mondás szerint az orvosok nagyon szerencsések: sikereikre süt a nap, tévedéseiket betakarja a föld.
Micsoda gyűjtemény! Ám mégis sokan tanulnak még orvosnak, mert a tükörnek van egy másik nézete is. Empátiával minden beteg felé címmel jelent meg egy írás minap dr. Körmendi István 92 éves háziorvosról, aki ma is praktizál. 65 éve. Mind szellemileg, mind testileg fiatalokat megszégyenítő módon reggeltől estig dolgozik rendelőjében. Szakmáját az egyetemi képzésen kívül édesapjától tanulta, aki 72 éves koráig háziorvos volt. Polcán orvosi könyvek, melyekből a mai napig sokat tanul. „Orvosi tevékenységem a kezdetektől fogva a mások helyzetébe, szenvedéseibe való beleélés képességén nyugszik. Az együttérzést jelezni kell a páciensnek, jó szóval, a tekintet simogatásával, így az idegrendszer és az immunrendszer közvetítésével jótékony hatást fejthetünk ki a betegséggel szemben.” Doktori pályafutásának harmadik könyvét írja, mivel nagyon fontosnak tartja, hogy a tudását és a sok év tapasztalatát átadhassa a következő nemzedéknek.
Miért őt hoztam fel pozitív példaként? Mert épp az ő egyik könyve adta a végső lökést abba az irányba, amely a háziorvosláshoz vezetett. A „fertőzést” én is apámtól kaptam el a sokat emlegetett Nagyborosnyón, még gyermekkoromban, de a nagy döntést Körmendi János könyve után hoztam meg, mert az ember, a család gyógyítása mellett arra is megtanított, hogy egy egész közösségnek is orvosa kell lennie egy magára valamit is adó családorvosnak, és arra is, hogy intenzíven benne kell lennie, élnie kell a közéletben. Mosolyogva kell minden embert szeretni, azt is, aki ezt nem viszonozza, az ajtót nem szabad becsukni, hanem mindig nyitni kell, hadd jöjjön be az egész világ rajta, hadd látszódjék az a belső-külső szépség, amiért minket, embereket egykor megteremtettek.
Pálmai Tamás
