Másrészt, a napokban a kulturális és a környezetvédelmi tárcák levélben értesítették az UNESCO párizsi világörökség központját, hogy Románia felvette Verespatakot a világörökséggé nyilvánításra javasolt helyszínek listájára. A fővárosi művelődési minisztérium mostani magyarázatában arra az egyedi kulturális tájra, az ember és környezete közötti értékteremtő kölcsönhatásra hivatkozott, amely a több ezer éves aranybányászat során alakult ki. Az indoklásban megjegyezték, Verespatak az Erdélyi Érchegység legrégebbi és legaktívabb bányatelepülése, ahol a bronzkortól kezdődően az ókoron és középkoron át napjainkig folyamatos a bányászat, és ennek példátlanul gazdag, mindmáig fennmaradt tárgyi emlékei megérdemlik a világörökségi védelmet. A mostani döntés lényeges előzménye, hogy 2010-ben már több civil szervezet kért a településnek nemzetközi védelmet,  követelve, hogy a bukaresti kulturális tárca terjessze fel Verespatakot az épített  örökséget védő UNESCO-listára, remélve, hogy ezzel megakadályozhatják a szomszédos hegyek bedarálását és ciántechnológiás átmosását jelentő bányaprojektet. Európa tervezett, legnagyobb külszíni aranykitermelését ugyanis több mint tizenöt éve próbálja engedélyeztetni a kanadai többségi tőkével alapított vállalat, eközben a beruházást számos romániai civil szervezet, az ortodox egyház, a Román Tudományos Akadémia és Magyarország is ellenezte környezetvédelmi aggályok miatt.
Verespatak sorsa, jelene, de főleg jövője bő évtizede tehát környezetvédelmi, társadalmi és politikai kérdés. Az ellenzők nagyon erős és össztársadalmi összefogást eredményező tüntetéssorozat szervezésébe kezdtek 2013-ban, az ország nagyobb városaiban – de Sepsiszentgyörgyön is – tartva tiltakozó megmozdulásokat, ezeken főként a fiatalok tömeges, markáns részvétele számított újdonságnak. Ezek eredményeként 2014 júniusában a parlament elutasította a beruházás engedélyezésére vonatkozó törvénytervezetet, s a mostani minisztériumi intézkedések vélhetően szintén újabb akadályt jelenthetnek.
Persze, nehéz azt hinni, hogy a több száz millió dollárt befektető társaság könnyen lemondana  tervéről, s megvilágosodván egy zászlót lenget a környezetvédőkkel és kapitulál. Hiszen Verespatak érdekében csupán 2014-ben, utcai nyomásra hozott intézkedést a parlament, noha korlátokat már korábban is állíthatott volna mind a kulturális, mind a környezetvédelmi minisztérium (melynek vezetői közt volt Borbély László és Korodi Attila is). Nem tették, pedig igény s lehetőség is lett volna. Adott tehát a kérdés: miért csak egy technokrata kormány merte bevállalni a mostani intézkedéseket? A korábbi kulturális tárcavezetők – köztük Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is – szerint nem tekinthető nemzeti jelentőségű műemlékvédelmi területnek a most levédett övezet? Igaz, ami a környezetvédelmi engedélyeztetési eljárást illeti, mifelénk aki tőkeerős és bőségesen áldoz dokumentumok összeállítására, úgynevezett szakértői vélemények vásárlására, illetve érdekérvényesítésre, az még egy vitatható beruházásra is minden jóváhagyást megszerez.
Nem véletlen, hogy sokáig a verespataki ciántechnológiás bányaprojekt is úgy haladt előre, mint a karikacsapás. Most ugyan megtorpanni látszik, vélhetően a legújabb korlátozások is számítanak majd valamelyest, de a korlátlan lehetőségek országában korai örvendezni, nem múlt el a ciánveszély. Választások után újra támadásba lendülhet a befektető, ezért is lenne szerencsés felderíteni, megerősíteni azokat a vélt vagy valós politikai összefonódásokat, melyek a mostani tényálláshoz vezettek, s melyek eredményeként a beruházó eddigi jogosítványait megszerezhette. Miért tartott ily sokáig, míg végre Románia kormánya meglépte azokat a kis lépéseket, amelyek már rég szükségszerűek lettek volna?