Szegényebb lett Kovászna. Nincs többé köztünk a katolikus – és nemcsak – gyülekezetért, a város közösségéért oly sokat vállaló Gábor atyánk. Tudtuk, hogy súlyos beteg, mégis hinni akartunk a csodában, hogy győzni fog a kór fölött. Még most is, mikor szülőfalujában végső búcsút vettünk tőle, majd örök nyugalomra helyeztük.
Édesanyámmal, nagymamámmal jártam templomba, mikor megismertem. Akkor pap bácsi volt nekem. Sokat járt a családomhoz (másokhoz is, mert mindig fontosnak tartotta a hívekkel való kapcsolatot). Akkor még nem fogtam fel, mi az, ami személyiségét vonzóvá teszi, amiért megszerettem ezt az embert. Kapcsolatunk akkor fűződött szorosabbra, mikor bérmakeresztapám lett. Azóta sok év eltelt, és közben megértettem egyéniségének varázsát, emberiségének értékét, ami őt mindannyiunk Gábor atyájává emelte.
Kovács Gábor 1944. augusztus 7-én született Farkaslakán. Gyulafehérváron végezte teológiai tanulmányait, 1968. április 21-én szentelték pappá. 1975-ben került Kovásznára, alig 31 évesen. Ki látta volna akkor előre Gábor atya kimagasló emberi értékét? Márton Áron nevezte ki kovásznai pappá, talán ez is közrejátszott abban, hogy életét Márton Áron szellemiségében próbálta élni – sikerrel. 41 éves szolgálata mély nyomokat hagyott. 1977–1983 között sikerült felépíteni a háromszintes paplakot, amely ma is támaszpontként szolgál rászoruló idős lelkészeknek. 1988–89-ben a templom tetőzetének és alapjának felújítása következett. A rendszerváltás után folytatta az építkezést, megszületett a katolikus közösség ravatalozóháza. Az építmény ma már ökumenikus jellegű, a város minden felekezete használja. 1996–99 között újabb épület magasodott fel, kántori lak, hittanterem, gyógyszertár kapott helyet benne.
Ez Gábor atya épített öröksége. De talán ennél is fontosabb az a szellemi érték, mellyel városunkat gazdagította. Önzetlensége közismert volt. Saját érdekét soha nem tartotta szem előtt. Sokszor felajánlották neki külföldi utazások lehetőségét. Nem élt vele. Még pihenőszabadságot sem igényelt soha. Inkább részt vett a közösségi eseményeken. Sajátos beszédével, modorával, tréfás megjegyzéseivel ott volt a szónokok között. Nemzeti ünnepen, iskolai évnyitón, kulturális eseményen. „Az én kicsi magyar népem” – sokszor beleszőtte mondanivalójába, és ahogyan és ahányszor ezt kiejtette, annyiszor tett tanúságot nemzete iránti elkötelezettségéről. Mindig az elesettek oldalán állt. Beszélhetnének erről a kovásznai, kommandói nehéz sorsú, sokgyerekes családok. Tartóoszlopa volt az Apor Vilmos Gyermekotthonnak, nemcsak anyagiakban, erkölcsös nevelésben is.
Egyháza esperesi címmel, a civil közösség Pro Urbe díjjal mondott köszönetet munkásságáért. De emléke nem ezért fog élni. Kovács Gábor úgy marad meg nekünk, mint a szeretet, az odaadás, az elkötelezettség példaképe. Az egyházi és polgári közösség gondjait önzetlenül felvállaló, ezekre gyógyírt kereső, jóságos atyánkra mindig emlékezni fogunk.
Nyugodj békében, Gábor atya.
Thiesz János