Az öregember előttem lassan araszolgat egy láthatatlan vonal mentén, keze vízszintesen kinyújtva, olyan, mint egy kötéltáncos. Nem törődik senkivel, csak megfeszített figyelemmel követi a széles járdán a maga keskeny útját, mintha büntetés várna rá, ha letér. Beszűkült tudata így próbálja megvédeni a zuhanástól.
Mindannyian kötéltáncosok vagyunk, ki több, ki kevesebb sikerrel követi a láthatatlan fonalat, és a többség ösztönösen keresi az egyensúlyi állapotot is. Az egyensúly eszményi helyzet, melyben a test, az elme, a lélek összhangban van, de ezt tartósan csak a guruknak, tapasztalt jógiknak, szent embereknek sikerült megvalósítaniuk.
Elég egy kis figyelemhiány, és máris lebillenünk a kötélről, ahová aztán nehéz visszaállni.
Hogy mi billent ki egyensúlyunkból? Elsősorban érzelmeink, vélt vagy valós sérelmeink, váratlan élethelyzetek, tragédiák. Az utolsót kivéve mind visszafogható, tompítható, kikerülhető, sőt, néha még a tragédiák is elkerülhetőek, ha kötéltáncunkat nem a szakadék fölött lejtjük.
Megelőzésként eresszük szélnek csalódásainkat, bánatainkat, negatív érzelmeinket, és próbáljunk a jelenlegi életszakaszunk lehetőségeire, a jóra figyelni. Jó, ha nem viszünk túlzásba semmit életünkben: sem a mulatást, sem a munkát, sem a tanulást, sem egyéni kis hadjáratainkat, mert a test, az elme, a lélek finom precíziós műszer. A három közül bármelyiket érné tartós terhelés, megbomlik az összhang, és ezt már betegségek jelzik.
A testi, lelki problémákban szenvedők, idegkimerültek, szenvedélybetegek mindig rájönnek utólag, hogy ,,hol feszítették túl a húrt", miért veszítették el egyensúlyi állapotukat.
Nekünk, többieknek jó lenne tanulnunk feleszméléseikből, és ha billegve is, de bizalommal és akarattal felvértezve, tudatosan megőrizni egyensúlyunkat.
