Volt egy szegény ember, aki olyan szegény volt, hogy még neve sem volt neki. Jobban mondva lett volna, de soha senki se vette a fáradságot, hogy nevén nevezze.
– Gyere ide!
– Menj tova!
– Hozd ide!
– Vidd oda!
Így és ehhez hasonlóképpen dirigálták hol erre, hol arra. Menesztették hol ezért, hol azért. És ő ment, csinálta szó nélkül, amit mondtak. Amikor asztalhoz ült volna, vagy éppen nyugovóra tért, csak beszóltak az ablakon:
– Hé-te-hó, itt-lakó,
szállásod kiadó,
s volna-e valami
jó harapnivaló!?
Amije volt, odaadta. Szállását is nekihagyta. Ő maga meg kiült a csillagok alá. Béketűrő, jámbor ember volt, eszébe se jutott volna méltatlankodni. Üldögélt, virrasztott, nézte a csillagokat, a csillagképeket: a Kis-Göncölt, a Nagy-Göncölt, a Vacsoracsillagot meg a többieket.
És egyszerre belényilallt, hogy: lám, még a messzi ég csillagainak is nevük van.
Csak éppen neki ne volna?
Fűnek, fának, virágnak, de még a legkisebb bogárnak is neve van.
Csak éppen neki ne volna?
– Hát én ennek a végére járok – magasodott fel ültéből a névtelen szegény ember.
– Volt nevem! Lesz nevem! – mondta, mintha verset mondana a nagy éjszakában. És emelt fővel indult, hogy szavait tett kövesse.
Azóta még az unokáit is Nagynak, Bátornak, Erősnek nevezi mindenki.
