– Idenis, anyuskám!
Puszi, pá, anyus elment, Öcsike ott maradt a zongora mellett, tovább verte, veregette a fehér meg a fekete billentyűket, aztán egyszerre, mi történt, mi nem, félbehagyta a skálázást, s nadselűt gondolt.
„Jaj, de unalmas ez a skálázás! Seletnék má’ valami sép nótát jáccsani!” Ahogy ezt mondta, mindjárt akadt is egy nadselű gondolata, megtanulja a Boci, boci, tarkát, ezt a világhíres, gyönyörű nótát, amelyhez hasonlatos nincs kerek e világon. Avagy ha volna, ezt játszaná minden gyerek elsőnek?
Hiszen való igaz, hogy nincs kerek e világon még egy oly gyönyörűséges szép nóta, mint a Boci, boci, tarka, de az is szent igaz, hogy nincs kerek e világon zongora, mely gyomrából meg ne utálta volna ezt a nótát. Végre is a legszebb nótát is megtanulja az ember, akarom mondani: a zongora, ha minden gyerek ezzel kezdi, ezt üti-veri rajta naphosszat. Hát bizony az Öcsike zongorája sem volt kivétel, egyszerre csak elkezdett zúgni, morogni, a szemét, akarom mondani a két villanykörtét haragosan villogtatni, meregetni, a száját, akarom mondani, a billentyű födelét tátogatni: valóságos mesebeli szörnyeteggé vált szörnyű haragjában!
A legnagyobb ellenségem sem állíthatja, hogy gyáva ember vagyok, de ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, bizony nem tagadom, magam is szörnyen megijedtem volna e szörnyeteg láttára, s éppúgy lefordultam volna a székről, mint ahogy lefordult Öcsike, és magamnak is ugyanaz a nadselű gondolatom támadt volna, ami Öcsikének, hogy aszongya: Szégyen a futás, de hasznos! De hát, Uram, Teremtőm, Szűz Mária, Jézus Krisztus, ne hagyj el! Hogy is ne szaladt volna Öcsike, amikor a zongora nemcsak a száját tátogatta, de meg is mozdult, sőt, nemcsak megmozdult, szörnyű haraggal gurult Öcsike után! Nemcsak gurult, de Öcsike hallotta is, amint bömbölt: Megállj, boci, boci, tarkás gaz fattya, hamm! Egyszeribe bekaplak!
Hiszen ha csak nagyszájú fenyegetőzés lett volna ez, de igazi, komoly fenyegetőzés volt ám, s ó, szörnyűség, rettentő nagy száját egész nagyságában kitátotta, s hamm!, Öcsikét bekapta.
Ismétlem, a legnagyobb ellenségem sem állíthatja, hogy gyáva ember vagyok, de ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, én is éppen úgy kifordulok az ágyból, mint Öcsike, ha ilyen szörnyű álmot látok. Mert mondjam, ne mondjam, hogy álom volt az Öcsike kalandja.
De már az nem álom, hanem valóság, hogy Öcsike e szörnyű álom után azt mondta anyusnak:
– Van nekem egy nadselű gondolatom!
– No, mi az, Öcsikém, drágám?
– Az, hogy többet sohasem játszom a Boci, boci, tarkát!