A szombati Háromszék jelzi a hétfői, február 22-i megemlékezést a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza udvarán felállított Bi–Pi-emlékműnél. Mint (talán) a vidék legidősebb „öreg cserkésze”, a cserkészet romániai (erdélyi) alapemberének, édesapámnak, Puskás Lajosnak is áldozva, jómagam is hozzájárulnék néhány emlékkel a nyilvános tiszteletadáshoz.
Néhai Gaál Sándor, korunk cserkészmozgalmának fáradhatatlan embere 1993-ban meghívott az 1933-as (augusztus 2–20.) gödöllői 4. Cserkész Világdzsemboriról megemlékező táborba. Szívesen mentem a kis szentgyörgyi cserkészcsapattal, és nem mindennapi élményekben volt részem. Többek között néhány velem egykorú, sőt, idősebb magyar cserkésztiszttel találkoztam, és felelevenítettük azokat az egykori élményeket, amelyeknek én (akkor kétéves voltam) nem lehettem részese, de – akárcsak ők – szüleink elbeszéléséből és a fényképek révén tudtam, tudtunk róluk. Ekkor a még friss demokráciába vetett hitünk előrevetített két olyan szomszéd országot, amely megbékél a múlttal, és szebbé teszi közös jövőnket. Nem a cserkészet eszméjét valló és aszerint élő idős nemzedék bűne, hogy az áldatlan múlt, a gyanakvás és egymás rágalmazása, a vélt bűnök megtorlása folytatódott...
A címre utalva ennek az emlékezésnek keserű vonatkozását sem felejthetem, mert íme, mi, magyarok is olykor csak látványosan szeretjük egymást, csupán a felhangzó tapsért és a vállveregetésért. Elmondom. Édesapám történelmi értékű fényképes naplóját (amely jelenleg a sepsiszentgyörgyi cserkészmúzeumban látható) féltve ugyan, de átadtam a szervezőknek kiállítás és tanulmányozás végett, azzal a céllal, hogy a rossz emlékű királyi Romániában „ahogy lehet” alapon igenis, működött a magyar cserkészet. De hiába kerestem a kiállított emléktárgyak között a vaskos albumot, sehol nem láttam. Szó sem esett az erdélyi magyar cserkészetről, kis csapatunk tengett-lengett a „fagyos” tömegben. Annyira fájt nekem (de valamennyiünknek), hogy elment a kedvem a tovább maradástól.
Erre már csak rátett az a megalázó helyzet, amit még el kell mondanom. Négy idős cserkésztestvérrel töltöttem ottlétem óráit, fényképezkedtünk, összebarátkoztunk. Egyikük következő évre meghívott hatvani lakására családostul. Rendben. Megvolt minden előzetes egyeztetés, de mikor kocsinkkal – feleségem a hosszú úttól fáradtan vezette – végre megérkeztünk a hatvani címre, mit láttunk: zárt kapu, sötét lakás, sehol senki. Továbbmentünk Budapestre, éjjel érkeztünk meg húgom lakásához... Természetesen egy epés hangú levélben szóvá tettem a „testvéri gesztust”...
A mellékelt fényképen édesapám látható cserkészeivel a torjai Büdös-barlang előtt 1934-ben.
