Életének megannyi lenyomatát, fotóit jó látni az Erdélyi Művészeti Központban. Egyrészt, mert kettős kiállítása – Mikor lesz holnap, illetve a Remény és álmodozás, Erdély – rangot ad a Kép éve rendezvénysorozatnak, másrészt, mindig hasznos rápillantani arra, miként látják mások, máshonnan világunkat. Sylvia Plachy tárlatvezetése művészettörténeti momentum Sepsiszentgyörgyön: mint mesélte, Budapesten született 1943-ban, a háború után nőtt fel, ismeri a nélkülözést, a sorba állást. Tizenhárom éves korában hagyta el Magyarországot szüleivel, nemcsak gyermekkorát, hanem mindent elveszítve. Külföldön aztán évekig „csak nézelődött”, azért is lett fényképész, mert könnyebb volt fotóival beszélni.
Amerikában telepedtek le, 1974–2004 között a New-York-i Village Voice lapnál dolgozott, „ott nőttem fel, mint fényképész”. Pozitív és emberi érzések foglalkoztatják, képeivel azt is keresi, ami életéből visszatükröződik, a fényképezés számára összeköttetés, kapcsolat a világgal, amit igazán egyedül tud jól megélni. Azokat a képeket szereti, „amelyek megjelennek és eltűnnek”, a fekete-fehér fotó közelebb áll szívéhez, mert azzal erősebben ki lehet fejezni az érzéseket.
Fia, Adrien Brody színész, 2002-ben Oscar-díjat kapott A zongorista című film főszerepéért. „Mióta a fiam híres, sokkal jobb fényképésznek tartanak” – jegyezte meg nevetve.
Fotói egyszerre korszerűek és konzervatívak. Sylvia Plachy mindenre kíváncsi, amivel találkozik, szemléletmódja egyedi, emberi sorsokra és tájra, természetre egyaránt érzékeny. Fotográfiái jól tükrözik művészi hitvallását, tárlatvezetésén így említette azt: „a képeken inkább a lelket keresem, mint a valóságot”. Gyakran rögzítette családja momentumait, többször feltűnik fia – olykor csak sejlik, szappanbuborékok révén, nagyszülei mellett bújt el az autóülésen –, szülei, felkavaró, ám mégis békességet, beletörődést sugall az a képe, amely anyját mutatja apja temetése után. De lélekkel teltek véletlenszerűen észrevett jelenetei is, akár afrikai emberekről mesél, akár állatokra villant (emlékezetes a sydney-i állatkert gorillabébije, amint mancsát nyújtja egy látogató felé). Képei költőiek és játékosak, még olyankor is, amikor a szocialista realizmus súlyát mérlegelik, beszédes a Marx és Engels kelet-berlini szobránál felejtett üres borosüveg, a hivatalnok sivár irodája. Egyébként jól érződik, a fotós nemcsak szenvedélyből, alkalmanként fényképez, hanem hivatásszerűen és állandóan, a világ számos országában. Bemutatott képanyaga elbűvölően személyes, kevésbé látható sajtófotós arcéle, így a Mikor lesz holnap című tárlat inkább meditálás, merengés, vizuális poéma a világról.
Erdélyről szóló, Remény és álmodozás című tárlata először Sepsiszentgyörgyön látható, amolyan világpremier, mostani bemutatkozására válogatta össze alkotója. Örömmel jön ide, járt Széken, Csíkszereda környékén, most ismerkedik Háromszékkel. Már az 1989-es forradalom után Temesvár környékén fotózott – képein felbukkan katonák közt Tőkés László református lelkész is –, majd visszatért 90 márciusában is, azóta pedig többször. Gyönyörű, ám rideg kastélyról is mesél, egy árvaházról, ahol anya helyett fiatal nő képe lóg a falon... Széken húsvétkor fotózott, aztán elbűvölte Csíksomlyó, fotóin felbukkan egy ferences szerzetes, ő a „remete”, aki megtévesztésig hasonlít Jézus Krisztushoz. Egy másik, Csíkszereda környéki fotója akár Arany János balladájának illusztrációja is lehetne, s ha valaki Gyárfás Jenő Tetemrehívás című festményére gondol, joggal teszi.
Erdélyi képei közül újszerűek és leginkább izgalmasak panorámafotói, azok – többi képéhez hasonlóan – mind olyan érzésekre utalnak, amelyek Sylvia Plachy szerint a világ más részében már eltűntek. Számára Erdély ezért is jelenti a reményt, az újjászületés lehetőségét, hiszen ahol a csonkolt törzsön újra kihajt, az ég felé tör a kis facsemete, ott bizonyos, hogy angyalok is suhannak még.