Sardar Tagirovsky fiatal rendező eddig két alkalommal dolgozott a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban. A tavalyi évadban nagy sikerrel játszott, a Pécsi Országos Színházi Találkozón is többszörösen díjazott Meggyeskert után idén az Úrhatnám polgár című Moliére-darabot állította színpadra, melynek bemutatója után készült az alábbi interjú.
– Egzotikusan hangzik a neved errefelé… Mondanál magadról néhány szót?
– Kazanyban születtem, Oroszországban, Moszkvától majdnem ezer kilométerre, keletre. Tatár származású vagyok, egyik szülőm sem magyar, de a munkájuk révén gyerekkoromban sokat utaztunk, és végül Magyarországon telepedtünk le.
– Hogyan kezdtél színházzal foglalkozni?
– Közgazdaságot tanultam egy középiskolában Kecskeméten, de sokat lógtam, nem nagyon érdekeltek a tantárgyaim, aztán egyszer csak bejelentkeztem egy színjátszó csoportba. Paradox módon azért kezdett érdekelni a színház, mert utáltam – amikor az iskolából előadásokra vittek, mindig hazugnak éreztem a színházat. Csodálkoztam, hogy a színpadon játszó emberek miért tesznek úgy, mintha nem tudnának arról, hogy mi is ott ülünk a teremben. Kezdetben tehát csak ez volt a motivációm, aztán ahogy közelebbről megismertem, elkezdett komolyabban érdekelni a színház.
– Előbb színésznek készültél, ha jól tudom…
– Igen, elvégeztem egy színi képzést a Shakespeare Akadémián, aztán elvégeztem egy bábszínész képzést a Budapest Bábszínházban, mindkettő rendes egyetemi alapképzés volt. Most rendezői szakra járok Marosvásárhelyre, és negyedéves, vagyis első éves magiszteri hallgató vagyok Bocsárdi László osztályában.
– Milyen Szentgyörgyön dolgozni? Milyen a társulat, milyen a közönség?
– Nem ismerem az összes magyar nyelvű társulatot, de szerintem ez az egyik legjobb. A közönségen azt érzem, hogy igényes vágyaik vannak a színház irányában, nem akarják, hogy csupán szórakoztató komplexummá váljon a színház nevezetű intézmény. Az utóbbi hetekben éppen azon gondolkoztam, hogy régebben arra a kérdésre, hogy hol érzem magam otthon, azt válaszoltam volna, hogy az úton vagy bizonyos emberekhez kötve, most pedig azt érzem, hogy fizikailag Szentgyörgy az otthonom. Igen. Érdekes, hogy most egy szórakoztató darabbal foglalkozom, aminek éppen az a nehézsége, hogy szórakoztató.
– Azért biztosan van egy állandó lakhelyed…
– Most nincs, állandóan utazom. Ebben az évben négy hónapot töltök Pesten, mert ott dolgozom, talán ez a leghosszabb idő, amit egy helyen ülök. Szentgyörgy előtt Gyergyóban dolgoztam, azelőtt Nagyváradon. Korábban Pest volt a bázis, de úgy éreztem, friss levegőre van szükségem.
– Miért az Úrhatnám polgárt rendezted?
– Bocsárdi mondta, mint tanítványának, hogy jó lenne megismerkednem Moliére-rel, címeket is mondott, végül én választottam ezt a darabot. Szerencsés találkozásnak érzem, kiderült, hogy nagyon sok a lehetőség ebben a szövegben. Persze vannak jobb darabjai Moliére-nek, de ez azért érdekes, mert nem szokványos dramaturgiát használ benne. Én valójában azért választottam, mert nagy volt bennem a megfelelési kényszer, és egy picit le akartam leplezni magamat…
– Milyen kihívásokkal kellett szembenézned a próbafolyamat során?
– Nehezítette a munkát, hogy úgy éreztem, a Meggyeskert után a színház és talán a nézők egy része is bizalmat szavazott nekem, nehézség volt az is, hogy mivel szilveszteri előadásról van szó, és decemberben elég sokat játszik a társulat, kevés próbaidő állt rendelkezésre, álladóan szervezni kellett az embereket, és adott esetben szükség volt keményebb fellépésekre is. Az is kihívás volt, hogy miközben arra törekedtünk, hogy szilveszteri előadásként szórakoztató legyen a produkció, azért habkönnyű operettet sem szerettünk volna csinálni, melynek semmi mélysége nincs. Kerestük, vajon hogyan lehet ezt a darabot a bennünk is lakozó úrhatnám polgároknak játszani, azoknak, akik szeretnek megpihenni a színházban. Mivel nemcsak a főszereplő, hanem minden néző úrhatnám polgár is egyben, nagyon jelen idejű történet tud kibontakozni, ha jól megy az előadás.
– Ha teheted, megnézed mindegyik előadásodat. Miért?
– Mert még tanuló vagyok, és mert úgy gondolom, hogy a nézők függvényében nagyon sokat változhat az előadás, főleg a kezdeti időszakban. A színház a filmtől eltérően az állandóan változó jelen idő művészete. Ezeket a változásokat próbálom tetten érni, ezekre próbálom finoman ráhangolni az előadásaimat. Kár, hogy a bemutatóval véget ér a hivatalos próbafolyamat, jó lenne többet próbálni, elmélyültebb műhelymunkát folytatni annál, ami általában adott egy színházi előadás elkészítésére.
