A mindenkori egyetem a középiskola szorításából kikerülő, lassan önmagára ébredt egyetemi polgárt alakít ki. Végre azt tanul, amit szeret és aminek birtokában elképzeli jövőbeni életét. Túl azon, hogy többségük jó kedvvel tanul és tudatosan készül a tanári vagy kutatói pályára, azzal is megajándékozza a fiatalt, hogy szemét, fülét és értelmét a művészetek, a koncertek és a színházi előadások felé irányítja.
Persze vannak, akik csak erre a pályára tévedtek, és nem érzik itt jól magukat. Ők továbbállnak. Ahogy a mi kezdeti hatvanegyes létszámunk is rohamosan, már az első év után legalább 10–12 évfolyamunkat elhagyó diákkal csökkent. Mire végeztünk, majd felére apadt az államvizsgázók száma. Mentek át az orvosira, még többen (a vidékiek) a mezőgazdaságira, volt, aki egyszerűen hazavonult. Aztán 1952-ben a kommunista párt belső „elhajlóit” tisztogató tevékenysége is villámként csapott egyetemünkbe. De erről még lesz szó.
A már említett kirándulásaink – valljuk meg őszintén – sokkal inkább a szórakozást, mint a tanulást szolgálták. Emlékszem, egyszer az őslénytantanárunk, Fuksz Herman elvitte évfolyamunkat a Fellegvárra, hogy a tengericsiga- és kagylómaradványokat ismertesse meg velünk. Szegény Fuksz Herman! A halk beszédű tanár mindig a komolykodó, de valóságban tréfás kedvű évfolyamtársaink céltáblája volt a begyűjtött kövületek halmazával, amelyekbe „saját készítésű” is keveredett.
Oktatóink nagyobb része azelőtt egy-két évvel még középiskolában tanított, mivel a rangosabb magyar tanárok Észak-Erdély újra Romániához kerülése után nem maradtak, nem maradhattak meg az egyetemen. Szabó József módszertantanárunk, Muk-Muk bácsi (dadogósan beszélt) egy kutatás részeként pocokcsapdákat állított föl az erdők és mezők találkozásánál, amelyek ellenőrzését komolyabb társainkra bízta. A kísérlet teljes kudarc volt. Néhányba házi egeret tettek a fiúk, amit Muk-Muk rendkívüli érdekességnek minősített. Persze, voltak olyan tanáraink, mint a dékán, a botanikus Csűrös István vagy a két Péterffy (Ferenc, a rovartanos és István, a növényélettanos), akikkel nem lehetett viccelni. Tartásos, szigorú professzorok voltak, nem kezdők.
Kirándulásaink is a húszévesek határtalan jó kedélye, vidámsága jegyében teltek. De rendeztünk farsangi összejövetelt is. A magyar színház minden előadását megnéztük a „kakasülőről” olcsóbb helyárakkal. A Diákház koncertjeire besettenkedtünk. Jókedv volt, zsebpénz már kevésbé. Néhányan rendszeresen statisztáltak a színházban aprópénzért. Közülük Mózes Sanyi később színházi ember maradt.
