Rövid téli látogatásunknak lehetne más címe is, mondjuk: Falu a városban. A megyeszékhely fölé benyúló Csutakos – régebbi nevén Avas-tető – különálló, elszigetelt világ. Erdők, patakok, legelők a szomszédai, s mert nem jut el ide a nagyvilág zaja, a csend az úr. Maroknyi ember állandó munkahelye ez a dombtető, ahol azonban, mint mondták, csupa hétköznapokból áll a hét. Az állatgondozónak csak lopva adódik egy-egy rövidebb pihenő: a jószágnak enni és inni kell, számára nincs vasárnap, nincs sátoros ünnep!
Nincs megállás
A Csutakosra látogató jobb, ha a kocsiban marad, mert ott éppen 17 juhászkutya fogadja, tudják jól, mi a feladatuk. A legkisebb egy fekete, mondja vendégfogadónk, de ez a legveszélyesebb, nappal megkötik.
– Ennek a helynek története van, de soha nem írt róla senki. Egykor a szentgyörgyi állami gazdaságé volt, a pártfarm bérelte. Rengeteg állattal, juhval, aztán pulykával – s végül semmi... Mindent elloptak, még az épület tetejét is. Amikor idejöttem, mondhatni semmi sem volt – így beszélt az íratlan történelemről Simon György tulajdonos. Erdészek, juhászok s a kirándulók is jól ismerték a sugásfürdői régi vendéglő egykori fiatal főnökét. Új farmot létesített, nem kis gonddal és befektetéssel, a területet telekkönyveztette. Két cég van a gazdaságon: az övé és a kisebbik fiáé.
Cél a fejlesztés
– A kisebbik fiam állattenyésztő mérnök, a szakma gépészeti részéből mesterizett, övé a tehenészet. Ott ő az úr, rendezi a takarmányozást. Látom, és mint szülő nagyon örvendek, hogy szereti, amit csinál, keresi az újdonságokat. Kíméli a gépeket, könnyebb tőle egy csókot, mint egy gépet kérni. Amikor elment Bukarestbe, képes volt elvinni a gépkulcsot, nehogy valaki elrontsa.
– Simon Gheorghe Silviu a nevem – mutatkozott be a „trónörökös”. – Másfél éve Bukarestben elvégeztem az állattenyésztési szakot, s most a család farmján folytatom. Kezdetnek egy kicsit nehéz, de lassan megszokom. A munka részben gépesített, reggel kemény két óra alatt a zömét lezavarjuk. Fontos a fejlesztés, szabad tartást hoztunk létre, és idén fejőház építését is tervezzük. Tanulok, tapasztalok, mert lehet, hogy később rám marad a juhászkodás is.
– Kilencvennyolc tehene van a fiamnak, s abból 67 fejős, de vannak üszők is – folytatja az apa. – Több a pirostarka, amelyik nem annyira érzékeny: hús is, tej is. A megvásárolt romos épületet befedtük, ott tartjuk a Covalact tejgyár hűtőtankját, ez a cég viszi el a tejet. Az utánfutóba kerül a vegyes takarmány: gép keveri össze a szalmát, szénát, a silót, a napraforgótápot és a korpát. A szénát és a silót megtermeljük, a szalmát, gabonát, kukoricát, korpát meg kell vennünk. Az enyém a gazdaság juhos-kecskés-disznós része. A csutakosi legelőhely nem elég állatainknak, béreljük a Petőcs, a Lóré, a Tizenötös és a Nádasi legelőt a tanácstól. Az állat előtt állandó jelleggel ott az étel s a víz, akkor eszik, amikor akar. Sajnos tél van, a költség a nyárhoz viszonyítva duplájára nő, nem így követi a tej ára. Hiába, ebben a munkában nincs megállás! Egyszer mentem el külföldre kirándulni, s amikor hazajöttem, négy tehenem volt beteg. Ebből a fajta gazdálkodásból csak nagyon sok állattal, sok munkával lehet megélni. Nehézség az is, hogy a mezőgazdasági kifizetési ügynökségen keresztül csak minimális támogatás érkezik, mert Sepsiszentgyörgy nem hegyvidékként szerepel a kimutatásukban.
Kecsketejes vastehén
– Itt semmi sem megy kárba, a kecskék rágják a marhák tegnapról megmaradt keverékét! – mutatja Simon György. – Tudott, hogy a kecsketej értékesebb, egyre jobban keresik, de termékként így sem tudtam megfelelő áron értékesíteni. Így most tejként a brassói Olympusnak adom el, mert jobban megfizeti és kétnaponta el is jön érte, a hűtőtankban jól eláll, a felesleget pedig – ha van – a tehéntejjel együtt a Covalactnak adom. Tervezem, hogy létesítsek a városban egy kecsketejes vastehenet. A juhtejtermékek értékesítése sem könnyű, mert nagy a kínálat. Jövedelmező az emberek étrendje részeként az orda, és a savó a disznónevelésre.
Nicu: A juh az életöm!
Nicut, alias Giurgiu Nicut serdülőkorában Olaszteleken ismertem meg. Marius bátyjával egyszer a Homoródalmási barlangot is megnézte, de szpeológus sohasem lett. Felmenői juhászok voltak, ő is azt szerette. A juhászat benne volt a vérében, pedig édesapja olaszteleki erdőmérnök, édesanyja tanítónő volt Baróton.
– Apám az erdészmérnöki hivatal főnöke volt, de közben halt meg a juhokért, tartott vagy háromszázat. Annak lett az áldozata – mondta –, mert az akkori kommunisták kikészítették. Megfogta Király Károlyt s társait pisztrángra halászni, s elészedte őket, mert nem volt engedélyük. Azok bépanaszolták, s Dincă erdészeti főnök apámat kidobta. Egy darabig a juhokkal járt. Osztán Boros felvette a bányához. Ma es őrzöm azt a fényképet, amin rajta van apám, maga is ott van, sze’ munkatársak voltak.
Nicu csak juhos környezetben érzi jól magát, azért szegődött éppen tíz esztendeje Simon mellé.
– Gyermekkorom óta ismerem Gyurikát, padtársak voltunk Baróton az iskolában. Onnan mentem Kézdivásárhelyre, elvégeztem az állattenyésztési technikumot s állat-egészségügyisként is dolgoztam, mielőtt ide jöttem.
Nicu jó szakember, s munkája-bére fejében ő maga is juhos gazda lett főnöke mellett. Olaszteleki magyar pajtásaitól gyermekként elsajátította a legszebb erdővidéki ő-ző nyelvjárást, ír és olvas, s szépen beszél magyarul! Lehet, hogy öregségére szépen rendbe tett olaszteleki házában húzódik majd meg magányosan, merthogy legényember, s benne van 55. évében...
– Menni jól tudok – mondja –, egészség van... Curtea de Argeş mellől, Corbi-ról kilenc nap alatt 240 juhval gyalog hazáig jöttem. Az enyémek voltak. Kicsiből nem lehet megélni, a főnöknek több van, de a sokkal több a baj is!
– Nem hallom, hogy mit mondasz, úgy fognak a kutyák!
– Ide kell a kutya! Ni, tizenegy van. Juh nincs kutya és szamár nélkül! Én még egy juhásznál sem láttam sem medve-, sem pedig farkasbőrt! Kell a kutya. Szamaram is három van. Jártam át a Kárpátokon rövidítő utakon, juhokkal-szamarakkal vándoroltam a Havasalföldön. Ők hordják a cókmókomat, a csomagomat, én csak sétálok! Voltam még ezelőtt öt évet Fogaras földjén egy nagy gazdag mundrai juhos gazdánál. Juhokkal és szamarakkal vándoroltam bé Ploieşti-en belül, oda bé a Regátba. Az volt az igazi! Itt most két kasár van: külön a növendékek, külön az anyajuhok. Jó vastag az aljazás alattuk, mert hamarosan kezdenek fiazni. Az a jó, ha a bárány szárazba esik belé. Melegen kell feküdnie a juhnak, hogy ne vetéljen el. Mihelyt melegebb az idő, kevesebbet eszik, nincs szüksége annyi energiára. Mind sárga berke juh, alig van köztük egy-egy szálas. Erdővidéken elég szálas van Szőcs Antinál, sze’ maga ismeri, mert mester volt a bányánál. Erőst ismerem a juhok történetét. Ez a sárga balkáni fajta, a Dunán át hozták bé régen. Szereti ezt az éghajlatot, sok van belőle Kovászna megyében. Mi ezt megtartjuk, ezekhez ragaszkodunk. Szeretem őket, nem tudok megválni tőlük, csak akkor, amikor oda letesznek a mélybe. Most a sok uniós termék miatt, amiket béhoznak, minden, ami jó hazai, ki kell hogy vesszen. Nem kellene így járnunk a juhokkal is!
Nicu tisztában van a hazai helyzettel, a politikával is.
– Rossz irányba menetelünk – mondja. – A föld azé kellene legyen, aki megdolgozza. Nem kell beengedni a sok idegent az országba. Ezzel a kutya-törvénnyel a bukurestiek nem esszeugrasztották-e a juhászokot a vadászokkal? Ez olyan, mint amikor a román a magyarral harcol... Hova vezet, jó nem származik belőle, sem haszon. Ebben az országban örökké azzal kezdjük, amivel bé kéne fejezni! Én, ha időm van, nézem a TVR1-et, s olvasom a magikét az újságot, az nekem elég.
