– Hidd el, kedvesem, mondta egyszer Stánci néni az Öcsike mamájának –, hogy ez az Öcsike alapjában véve a legjobb fiú a világon. Bővérű, nyugtalan természet, de arany a szíve.
– Magam is azt hiszem – mondta szerényen az Öcsike mamája.
– És hidd el, kedvesem – folytatta Stánci néni –, már azon gondolkozom, hogy örökbe fogadom Öcsikét. Reá testálom a rózsadombi villámat, minden ingóságomat – mit szólsz hozzá?
– Ez valóban megható gondolat – mondta ellágyultan Öcsike mamája (szinte azt mondta: nadselű gondolat, de a nadselűt még idejében lenyelte) –, megáldja Isten ezért Stánci nénit.
Hogy Stánci néni, aki eddig még egy stanicli cukrot is sajnált a gyerekektől (majd, majd, gyerekek, ha meghalok), ezúttal komolyan gondolt Öcsike örökbefogadására, kisült az elutazása napján, amikor is az örökségből megelőlegezte Öcsikének a függőágyat, mégpedig azzal a nadselű gondolattal, hogy Öcsike, ha kifárad a szaladgálásban, a függőágyban pihen. Ott olvasgat, aztán szépen el is alszik, s azalatt legalább nem mászik fára, természetesen mindig a legmagasabb fára, annak is a tetejébe. De ez semmi: előlegezte Öcsikének a Pufit is, mondván:
– Bár azt hiszem, megszakad a szívem, ha elválok Pufitól, legyen a tied, édes Öcsikém!
Stánci néninek, hál’ istennek, nem szakadt meg a szíve, ellenben nagyanyóka éppenséggel nem volt elragadtatva, mert úgy gondolta, hogy elég egy házhoz három kutya, hogy a verandát megtöltse bolhával (hátha még négyen lustálkodnak!), de mit tehetett szegény nagyanyóka, ő is örült, hogyne örült volna, amikor Öcsike majd kiugrott a bőréből szertelen örömében.
E hosszú és, elismerem, unalmas bevezetés után, gondolom, ti is örültök, hogy végre Öcsikét függőágyon látjátok heverni, hozzá könyv a kezében, s még „hozzább”: a lábánál fekszik Pufi is, aki annyira megszerette Öcsikét, hogy egy pillanatra sem akar megválni tőle. Hogy melyik könyvet olvasta Öcsike, azt magam sem tudom, de valószínűleg igen érdekes lehetett, mert később pontosan megállapíttatott, hogy a harmadik oldalnál esett le a földre, vagyis a második és az ötödik oldal között koppant le Öcsike szeme. De én ezen nem csodálkozom, mert Öcsike a gyerekek egybehangzó állítása szerint legalább tíz fára mászott fel azelőtt, én meg, bár egész délelőtt se nem utászok, se nem szaladgálok, szüntelen az íróasztal mellett ülök, már az első oldalnál elalszom, amint ebéd után leheveredem egy kis szundításra. Egy szó, mint száz: Öcsike elszundított, a könyv meg lepottyant. Már éppen Pufi is követni akarta Öcsike példáját, amikor a feje búbjára egy nagy kövér csepp koppant, bizony nem a fáról, hanem az égből. Pufi nyugtalanul nézett föl az égre, onnan Öcsikére, mert sűrűn kezdtek potyogni az esőcseppek. Morgott, morgolódott, mintha föl akarta volna ébreszteni Öcsikét, de a mozgolódásra hinta-palintázni kezdett az ágy, s Öcsike még mélyebben elszenderült. Mondjuk magyarán: aludt, mint a bunda. Vagy ha jobban tetszik: mint a fekete föld. Egyszerre csak szakadni kezdeti az eső, mintha dézsából ömölték volna, s most már Pufi sem vette tréfára a dolgot, egyet ugrott, kettőt szökött, hopp!, lent volt a földön, szaladt, mintha szemét vették volna ki. Szörnyet rándult erre a függőágy, ugyanakkor nagyot dördült az ég, s most már mintha millió dézsából ömlött volna a víz Öcsikére.
– Nő a sarjú! – örvendezett nagyapó, aki már búsult, hogy kevés széna lett a szárazság miatt, s nem lesz sarjú sem. De aztán körülnézett a házba menekült unokák seregén, s hát a kilencből hiányzik egy! (A tizenegy unoka közül csak kilenc volt itt e nyáron.) Hol van Öcsike?
Egy szívvel-szóval jelentették a gyerekek a nagy csodát, hogy legutóbb a függőágyon látták Öcsikét, valami könyvből olvasott a Pufinak. De már ekkor vágtatott is befelé Öcsike csuromvizesen. Oda se neki, mire berohant a házba, már nadselű gondolata is támadt, kiáltván nagy örömmel:
– Ne búsuljon, Nagyapó, nő a sarjú.