Amint már említettem, négyen kerültünk a volt Református Kollégiumból a Bolyai természetrajz karára. Így tehát az, hogy kirándulásainkat, társas összejöveteleinket jobbára együtt, valamint a leánylíceumokból jött kolozsvári diáklányokkal szerveztük, természetes volt. De ez nem jelentett merev elkülönülést. Több rokonszenves vidéki, bennlakó vagy albérletben lakó kollégánk is volt. Valójában felkészültség, műveltség és érdeklődés tekintetében igencsak vegyes társaság voltunk.
Talán egyik kolléganőnk keltette fel többek figyelmét. Ő Sepsiszentgyörgyről jött volt osztálytársával és barátnőjével, Barabás Lenkével. Fejér Sára Annának hívták, de mindenki csak Sárikának szólította. Tartózkodó, halk szavú leány, inkább hallgatóságnak társult olykor-olykor egyik vagy másik szünetbeli csoportosuláshoz. Véleményt szinte csak mentegetőzve mondott, mintha az nem lenne eléggé jelentős. Viszont ott volt mindig a Diákházban tartott zenei audíciókon, a magyar színház és opera előadásain. Mivel Icával mi is kedveltük a Kolozsvár adta szórakozási lehetőségeket, gyakran együtt mentünk. Aztán már a másodév vége felé, de határozottabb döntéssel a harmadéven egyre inkább elmaradt a hármas együtt járás, és én Sárikához csatlakoztam.
Ica eleinte nem vette komolyan, és Pázmány Dénes barátomhoz csatlakozott, amúgy szabad választás alapján. Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy míg az Ica kapcsolata nem rögzült Dénessel, én egyre többet kísérgettem Sárikát és látogattam a Széchenyi téri albérletében, ahol Keresztes néni adott ki lakást neki és Tóth Erzsébet később jól ismert énekesnőnek, akinek ekkoriban Tarr László színésznövendék udvarolt. Többször merültünk élénk beszélgetésbe négyesben, az akkor még ritka, de itt megnézhető televízió műsorai láttán. Mire végeztünk, mind a hárman a legnagyobb bizonytalanságban – további sorsunkat illetően – hagytuk el az egyetemet. Nagy Ica Kalotaszentkirályra, Fejér Sárika Szilágynagyfaluba, én Csíkszépvízre kerültem kihelyezésünk alapján.
Szólnom kell egy akár az én továbbtanulásomat is fenyegető eseményről. Az 1952-es év Romániában új politikai fordulatot hozott. Megérett itt is az idő a hatalom egy kézbe összpontosulására. Átlátszó ürüggyel a kommunista párt valamennyi hibáját Gheorghiu Dej a magyar Luka László (Vasile Luca) és a zsidó Ana Pauker nyakába varrta, és eltávolította őket a hatalom közeléből. Majd megszületett 1954-ben arra is a döntése, hogy legfélelmetesebb vetélytársát, a jogi végzettségű marxistát, Lucreţiu Pătrăşcanut hazaárulás vádjával kivégeztesse.
A magyar kommunista vonal Balogh Edgár, Demeter János, Csőgör Lajos, Kurkó Gyárfás, Méliusz József bebörtönzésével gyengült meg már 1949-ben. Végül 1952-ben Takács Lajosnak és a Bolyai akkori rektorának, Nagy Istvánnak is mennie kellett. A Bolyain is megkezdődött a tanárok és diákok körében a tisztogatás. Az „osztályidegen elemeket” azonnal menesztették, kicsapták. A mi évfolyamunkról emlékezetem szerint kettőt. Engem is kerülgetett a balszerencse, s ahogy később megtudtam, a dékánunknak, Csűrös István professzorunknak köszönhettem a megmenekülésemet.
