Hogy az ezredforduló óta eltelt tizenhat évben melyik volt az a hat kortárs magyar szépirodalmi könyv, amelyeket kiemelnék a többi közül…? Hűha! Amikor megkaptam a felkérést, a hideg is kirázott. Mert – mit ad isten! – a levél aközben érkezett, hogy készülő kritikakötetem kéziratával pepecseltem, melybe 24 kortárs magyar prózaíró 2000 után írt műveit veszem számba.
24 – és ez csak a próza! –, na mármost ebből én hogy válasszak ki hármat? Lírával pedig kevesebbet foglalkoztam, ott azért vagyok gondban. Szóval, hálátlan egy feladat! Aztán gondolkodtam egy sort, és rájöttem, hogy a fontos feladatok mindig hálátlanok… és nekiláttam.
Erdélyi vagyok, és fenntartom, hogy amíg vannak sajátos erdélyi témák és jellegzetes erdélyi megszólalás, addig (külön) erdélyi irodalomról is beszélni kell, tehát most elvárható tőlem (talán a Hitel is elvárja, én magamtól mindenképp…), hogy főként erdélyi könyveket emeljek ki. De persze nem mindenáron. Tehát ne azért kerüljön be az a könyv a hatosfogatba, mert erdélyi, hanem azért, mert jó. Na szóval, többet ne kerülgessük, mint macska a forró kását...
Először a versek: Farkas Árpád és Király László számomra a par excellence költő, az ők szereplésük ezen a listán nem volt kétséges. Harmadikként sokan felmerültek…
Farkas Árpád: Erdélyi asszonyok
Legnagyobb szívfájdalmam, ha erdélyi líráról vagyon szó, hogy Farkas Árpád miért írt oly keveset az 1990-es évek után. Miért ír ilyen keveset, aki ilyen jó? Vagy azért ilyen jó, mert ilyen keveset ír? Az újságírás robotja, magánéleti gondok akadályozták? Alig néhány vers jelzi munkásságát a 2000-es évek tájékáról, az Erdélyi asszonyok (Csíkszereda, 2002, Pallas-Akadémia) válogatott és új verseket tartalmaz. A kötetet csak leg jelzőkkel lehet illetni: nincs benne üresjárat, csak erő, átütő érzelem, fajsúlyos gondolatok egy rendkívül változatos, a klasszikus versformákat szétfeszítő, szabadon-precíz versnyelven. További érvelés helyett (vagy gyanánt) most idéznék: „Az erdélyi asszonyokban török vér van / s némi tatár. / Ha csókolnak, legalább százötven év / behódolást kérnek s vért. (...)/ Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű / véretek hevíté kandallóit Erdély / rideg kővárainak, tárt szellemóvó szárnyat / elpárolgó melege fölé. / S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart! / De most már elég. / Ezeréves vén vagyok, nevemben némi / Árpád-házi kondenzcsíkkal, esengve kérlek, / hagyjatok megpihennem.”
Na látják, az ilyent nevezem én „nagy versnek”. És ilyen kaliberű Farkas Árpád minden költeménye: megvan benne a létösszegző mélység, a sodró lendület, a nyelvi lelemény; ugyanakkor nem steril, nem „akadémikus”.
Király László: Készülődés Pazsgába
Király László sok vonatkozásban rokonítható Farkas Árpáddal (vagy fordítva). És ezzel nem gyengítik egymást. Mert amiben leginkább rokonok, az a tehetség. Igen, keveset írásban is hasonlítanak. Király Lászlónak a 2000-es évek során három válogatáskönyve jelent meg, melyekre nagy szükség volt az életmű „ápolása” szempontjából, ennek ellenére én már kezdtem aggódni, hogy ennyivel kell beérnünk (mint pl. a pályatárs-prózaíró Mózes Attila esetében...), de aztán a folyóiratokban felbukkant itt-ott egy új vers, és bizony meglett az új kötet is, a Készülődés Pazsgába (Budapest, 2013, Orpheusz Kiadó). Mondjam azt, hogy Király László ebben a könyvben ott folytatja, ahol abbahagyta? Vagy azt, hogy merőben új megszólalás? Mindkét állítás igaz, mindkettő hamis.
Ami tény: Király László versei szikárak, képszegények, nincs itt öncélú versjáték, nincs l’art pour l’art. Tiszta, átható, megkapó gondolat bukkan fel mindenhol, melynek hatását a nyersesség, keresetlenség még felerősíti. A forma tehát alárendelődik a tartalomnak, a (faj)súlyos mondanivalónak. Ezt azért kívánom hangsúlyozni, mert a kortárs lírát egyre inkább a szózsonglőrködés uralja, a míves és művi játék után a befogadó pedig gyakorta „nem marad semmivel”; nos, Király esetében szó sincs ilyesmiről, ő csak akkor ír, ha – bárhogy forgatom, ez a legtalálóbb szó ide – van „mondanivalója”.
(Hitel, 2016. március)
