Jelenetek, melyek ismerősek és érthetőek számunkra, mégis ismeretlenek és érthetetlenek, melyek bővelkednek a frappáns ötletekben és fordulatokban, de annyira távol állnak az emberek közötti reális élethelyzetektől, hogy egy percig sem lehet komolyan venni őket.
Forgách András Halni jó! című „gonosz bohó”-ja arról szól, hogy egy hivatalnok megpróbál örökre eltűnni főnöke és kötelezettségei elől úgy, hogy közben busás vagyonra is szeretne szert tenni. Az alapötletet Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című műve adta, de ebből egy minden ízé­ben mai, köznyelvi szófordulatokból építkező, stílusában pedig behatárolhatatlan darabot írt a szerző, mely a kisember és a hatalom örökös játszmáiról szól, mely a látszat és valóság ellentmondásait próbálja abszurdba hajlóan kiaknázni.
A darabot pontosan leköveti az előadás, amint azt Victor Ioan Frunză korábbi szentgyörgyi rendezése, a Macska a forró bádogtetőn esetében is tapasztalhattuk, a neves román művész még annak a rendezőgenerációnak a tagja, akik megpróbálják tiszteletben tartani a szerző eredeti elképzeléseit, nem csupán ürügyként használva a drámaszövegeket saját művészi törekvéseik megvalósítására. Attól eltekintve, hogy a darab egyik szereplője nem jelenik meg az előadásban, az alkotók alig változtattak az eredeti szövegen. Úgy elevenítették meg, úgy tették életszerűvé, hangsúlyossá vagy adott esetben hangsúlytalanná ennek a furcsa, irreális világnak a részleteit, hogy minden szempontból erősebbé, gazdagabbá, érettebbé vált az írott mű a színrevitel által. A színészi játék, az olykor párhuzamosan zajló jelenetek, a szöveg mögé rendelt új információk által árnyaltabbá váltak a helyzetek, de nem sérült a darab groteszksége és bohózati jellege sem. Az előadás humora elsősorban a színészi játékból fakad, melyhez hangsúlyosan hozzátartoznak az élénk színű jelmezek és maszkok is. Adriana Grand látványos, markáns díszlete és jelmezei ezúttal ismét határozott kereteket szabnak a játéknak, a díszletet átjáró fény olykor a személyeket és tárgyakat, máskor az árnyékokat téve hangsúlyosabbá különös érzeteket teremt a mindannyiunk által jól ismert lépcsőházi találkozások légkörének banalitásában.
A színészek a már megszokott formájukat hozzák. A darab mindenkinek lehetőséget teremt a megvillanásra, és valamennyien élnek is ezzel a lehetőséggel. Egyesek két szerepet játszanak, mások csak egyet, de végig a színen vannak, és tengernyi szöveget próbálnak hitelesen megszólaltatni. Szakács László főhőse bárgyú és rafinált, szelíd és kegyetlen, fölényes és megalkuvó egyaránt, aki álmodozóként és csalódottként is hiteles, határozott formát adva a szövegbeli szereplő nagyon sok irányba mutató alakjának. Pálffy Tibor kegyetlen államtitkára elsöpri mindazt, amit a tik fogalmáról általában gondolni szoktunk, és egy olyan képtelen figurát sző bele a játékába, hogy a végén már puszta megjelenése is hangos nevetést vált ki a közönségből, a szereplő gonoszsága, elszántsága, tekintélye ellenére, vagy éppen ezért. Kolcsár József az idei évadban előadásról előadásra meglep bennünket, eddig még nem látott arcait mutatva, olyan lazasággal és magabiztossággal, melyet ritkán éreztünk korábbi szerepeiben. Sorolni lehetne a többieket is, szinte kivétel nélkül. Nagy Alfrédnak csupán néhány percnyi játéklehetőséget ad a darab, de neki ennyi is elég ahhoz, hogy felejthetetlen szereplőt alakítson. A rendező a rá jellemző magabiztossággal kéri számon a legjelentéktelenebb replikákat is a színészektől, ők pedig élettelivé teszik figuráikat, és ezáltal ezt az ingatag lába­kon álló történetet is.
A ritmus még akadozó, de érezhetően jól lassítanak a hangsúlyosabb részeknél, és jó érzékkel pörgetik fel a szöveget a soványabb poénoknál. Az egyetlen komolyabb hiányérzetünk abból adódhat, hogy nemigen lehet felfedezni a történet mélyebb értelmét, de ez nem az adaptáció számláját terheli. Nyugodjunk meg abban, hogy a nyers szórakoztatás sem elhanyagolandó cél, azoknak ajánlva az előadást, akik ezt szokták számonkérni a sepsiszentgyörgyi társulattól.