Kirekesztettem önmagam.
Házam ajtajában, utolsót fordulva, élesen sikított a kulcs. A fény kihunyt, a ház elcsendesedett.
Látod? Bottal csap most hátamra a tél, aláhullok néhány hópihével: Földhöz csapódó vízcseppek vagyunk, játsszuk, hogy életben tart a fagy. Dörömbölök. Senki. Nem ereszt be sem apám, húgom, sem fivérem, sem az idegenek. Idegennek adták a nekem ígérteket. Most te hullasz az égből, rászállsz az ereszre, és bámulsz, mintha hinnél a szemednek. Nevetlek. És te is nevetsz rajtam. Hisz szóltál: disznók között magam is disznóvá válhatok. És szóltak angyalok — Héra és Aphrodité délceg giggolói —, és szóltak költők, meseírók — a tüzeknek csiholói —, és szóltak kofák, farkasok királyok és asszonyok. Tudtam: csupán álca az álbarátok álruhája. Látod? Most vakablakok adják az áhított meleget. Te ülsz az ereszen, nézel. Én tanyát keresek, kopogok a tekinteted ajtaján. Te ringatsz... Altatsz jó térdeiden. Én álmodom. Te mesélsz... Kulcsot adsz kezembe. Kattan a zár, Belépek a házba. Maga Isten áll a hideg lakásban. Hazaértem.