Nagycsütörtökön Jézus arra készül, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot, amit ember meghozhat a másik emberért. Vállalja a szenvedést és életét adja másokért. Ő az Ember. És ezt abból tudhatjuk, ahogyan lelki tusájában imádkozik, hogy neki sem volt könnyű ezt megtenni. Azt kéri az Atyától, hogy ha lehetséges, vegye el tőle ezt a keserű poharat. Természetes emberi félelem a szenvedéstől, legyen az lelki vagy fizikai jellegű. Ennél azonban sokkal erősebb benne, hogy teljesítenie kell földi küldetését és be kell töltenie rendeltetését ebben a világban. Ezzel a tudattal búcsúzik tanítványaitól is. És itt fogalmazódik meg bennem az élet és halál nagy kérdése is. Meggyőződésem, hogy mindannyian egy céllal születtünk erre a világra, és a kérdés az – ahogyan azt egy egyszerű falusi ember megfogalmazta –, hogy úgy távozunk-e el belőle, mint akivel a világ több volt, vagy csak sűrűbb. Vagyis képesek vagyunk-e felismerni és teljesíteni küldetésünket? Amikor meg eljön a világból való távozásunk pillanata – mert ez is éppen olyan bizonyosan bekövetkezik, mint az, hogy megszülettünk –, ez fogja meghatározni  búcsúzásunkat, elválásunkat a szeretteinktől, munkánktól, elveinktől, mindattól, amit alkottunk, amivel több lett velünk vagy általunk a világ.
De hadd szóljak az emberi természetünkhöz oly szorosan hozzá tartozó árulásról és tagadásról is, amely szintén vissza­köszön a nagycsütörtöki történetből. Elég csak, ha Júdás árulására vagy Péter tagadására gondolunk. Mert ebben a két jelenetben szembesülünk mindannak ellentétével, amiről eddig szó volt. Júdás tulajdonképpen nem elárulja Jézust. Inkább úgy fogalmaznék: ellenségeinek kezére adja. És ezzel önmagát és azt az ügyet árulja el, amelyet tanítványként, Jézus követőjeként, egy eszmerendszer elkötelezett híveként azelőtt ő maga is képviselt. Teszi mindezt pénzért, anyagi haszonért. És emiatt következik be erkölcsi bukása, amit már nem képes elviselni, és amire azt mondanánk, hogy inkább az öngyilkosságba menekül. De valóban menekül? A menekülés tulajdonképpen kiútkeresés. Márpedig az értelmetlen halál semmiképpen nem lehet kiút az ember számára. Tehát én inkább a tettek következményeitől való félelmet, a felelősség elől történő megfutamodást olvasom ki abból, hogy saját kezével vet véget életének.
A Péter esete is hasonló, mert ő is a következményektől való félelmében a kakas megszólalásáig háromszor is megtagadja Jézust, de ugyanakkor önmagát is. Erre szoktuk azt mondani, hogy szembekerül, meghasonul önmagával. Miért is? Félelemből? Számításból? Vagy valami más okból? Onnan nézve, hogy emberileg ő is elbukik, teljesen mindegy. De a Júdáséval ellentétben az ő példája azt mutatja, hogy az ember számára még az ilyen helyzetből is van kiút. És ismerve Péter életét, a Krisztus ügyének képviseletében, az evangélium szolgálatában kifejtett tevékenységét, amelyre később aztán az egész életét felteszi, azt láthatjuk, hogy kiútkeresése közben eljutott a bukás legsötétebb mélységéből az emberi nagyság legnagyobb magaslataira. Történt mindez úgy, hogy tagadásának tényét és annak terhét valószínűleg egész életében magával kellett hordoznia. A tagadást tehát, a bukást előidéző tényt nem lehetett meg nem történtté nyilvánítani, de azt mégis felülírták a felelősségvállalásból fakadó és emberi rendeltetésének betöltésére irányuló további tettei.
Nagycsütörtök évről évre megállít bennünket, és ráeszmélésként hat az ember számára, hogy mindennapi árulásaink, erkölcsi kudarcaink is értelmet nyerjenek akkor, de csakis akkor, ha azokra képesek vagyunk a nagypénteki kereszt árnyékában és ugyanakkor a húsvét csodájának fényében tekinteni. Mert akkor nemcsak a Júdás vagy a Péter, hanem a Krisztus arcában is a magunkéra ismerhetünk, a legnagyobb sötétben is feldereng a fény, a halálból is kihajt az élet. És ami a legfontosabb: lesz feltámadásunk.