„Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” – Jn 8,37
A világtörténelemben nagyon sok halálesetet tartanak számon. Naponként szembesülünk hátborzongató gyilkosságokkal, megalázó politikai döntésekkel, egyenes adásban látjuk azokat a kegyetlen cselekedeteket, amelyek minden jóérzésű embert megrendítenek. De 2000 éve Jézus halálának rendkívülisége is évről évre ismételten megindít minden keresztyén embert. Bármennyire szeretnénk magunkat távol tartani a nagypénteki eseményektől, érezzük, hogy valahol ott állunk a kereszt alatt. Tehetetlenül, reménytelenül, összeroskadva. Mai élethelyzetünket szemlélve, igaznak valljuk Wass Albert gondolatát, miszerint „átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk”. Életünk, kisebbségi helyzetünk, nemzetromboló magatartásunk arra kényszerít, hogy önmagunkat „sirassuk”. Aztán passzivitásunk, valamint távoli múltunkért és jelenünkért „nem vagyok hibás” gondolatunk megengedi, mintegy felhatalmazásként szolgál arra, hogy szemeinket levegyük a keresztről, magunkat áldozatként szemlélve igazoljuk azt, hogy ténylegesen szenvedő alanyai vagyunk ennek a világnak.
Nagypéntek, Jézus keresztre feszítésének napja, nemcsak sötét gondolatokat kell hogy ébresszen bennünk, hanem meg kell látnunk azt is, hogy miképpen világít rá arra az isteni kegyelemre, amely megtisztít bűneinktől, megtart a jelenben és az örökkévalóságban.
Szükségünk van-e erre a tisztaságra, megtartásra? Igen, mert csak Jézus Krisztus által lehetünk hitben járó, életet szerető, kihívásokat elfogadó, keresztet elhordozó emberek.
Incze Zsolt György
