Húsvét az igazság diadalának ünnepe. A gyűlölet és gonoszság keresztre feszítette az Igazságot és a Szeretetet, de harmadnapra feltámadt, nagy megdöbbenésére ellenségeinek. Gyűlöletükkel embertelenül követték az utolsó pillanatig. Senki sem tudott megfelelni a kérdésre, hogy mi rosszat cselekedett, de ezer vérző sebe, kimondhatatlan fájdalma, isteni megbocsátó tekintete a részvét legparányibb szikráját sem tudta felgyújtani sem a keresztjével szemben üvöltöző tömegben, sem bíráiban, akik tudva [értsd: tudatosan], hamisan adták halálra.

„Tavasz, tavasz, gyenge tavasz, te mindeneket újítasz, csak ingemet szomorítasz” – sírja a népdal, és mily igaza van! Valami ifjú zsenge mosoly helyreújul reményünkön a tavaszok hajnalán, de mégis elmúlásunk tavasza az egész életünk. Rettenetes együtt élni a végzettel! Kaparni a templomfalak porát, megvakulni a tudástól, hinni azt, a virágok örömünkre s mi Isten dicsőségére vagyunk. Fölhúzni minden vasárnap az ünnep színpadát és eljátszani az aranykor, az éden varázsát! Tavasz, feltámadás! Kivirágzik a keresztfa, nincs rajta kígyó, sem alma, megkegyelmezett az Isten.