De hol van a „holt fa”, a keresztfa alól, melynek ágai közt legfőbb reménységünk, az örök élet ígérete fészkel, hol van alóla az ember? Az evangélisták azt írják, asszonyok (hárman) álltak Jézus keresztje alatt (János a „szeretett tanítványt” is ott tudja). Az asszonyok szeretete erős, tekintetük elbírja a szenvedést. Talán meghalni szerettek volna a Megváltóval. És ki látja meg először a Feltámadtat? Az asszonyok. Mi hát az asszony sorsa? Vándorlás keresztről keresztre, sziklától szikláig. Elpusztul a világ, és nincsenek virrasztói, őrzői a kegyelemnek, ha nem újul meg az asszony! A megváltás művében a szeretetnek (az anyai szeretetnek) megadatott a kiválasztottság. Mialatt az Atya elhagyta, hagyta meghalni Fiát, s szeretetében napfogyatkozás állott be, addig az asszonyok sárba ragadtan tapadtak a kereszthez. Ha menni akartak volna, sem lehetett, egy pontba zsugorodtak az irányok, azon az éjen nem volt mozdulat. Az asszony nem küldetés, és nem tanúság, tanúskodás. Életének tükre a feltámadás. Nem politikai feminizmust művelek, és nem teológiai nőképet ábrázolok. Az elnémított hangok sóhaját hallottam meg és súgom tovább. Fekete kendőik alatt bújják a templom padjait. Még nem is harangoztak, s már veszi útját, az Úrig meg sem áll, mert útközben beszélni nem illő. A vallásgyakorlásban az asszony tömeg, testvér, a profán társadalomban pedig még az sem. Méltóak vagyunk-e még? Méltóak vagyunk-e a ránk bízott keresztre, elgördített sziklára? És él-e még a hírhedt szó s az állapot, ami a méltóságé?
Szent György hava is közelg. A szent napján – bár jelenleg törölve van a szentek jegyzékéből – Magyarfaluban a kapukra zöld ágakat akasztanak a tavasz érkezésének jeléül. E nap minden ellentmondásosságával együtt kétségkívül a parasztkalendárium egyik legjelesebb napja.
Nagyanyám hajnalban kiment a mezőre, Szent György-harmattal megmosta arcát, hátán pedig hozta a „fél erdőt”, ahogy játszva mondottuk neki. Végórái felé már bocskorát sem tartotta érdemlegesnek felhúzni – mezítláb élte világát, szerette érezni a földet. Fogta az ágakat, s beöltöztette a ház minden bejáratát velük. „Leszáradnak ujjaitok – mondta –, ha elveszitek onnét az ágat.” Sem gyermek, sem annak szülője nem kockáztatott az átokkal, ott száradtak rozsdásra házunkon a törölt szent hiedelmei. Aztán tüzet gyújtott a félkegyelmű zsenge ágacskákkal, és művét elvégzettnek gondolta magában. Még abban a hónapban „megsikárta” tűzhelyét, kisöpörte szobáját, új vizet merített, behúzta függönyét, és kilehelte lelkét.
Végrendeletét majdnem rám bízta, azóta Moldváról örökké a nagyanyám jut eszembe! Én még az ő lábai alatt botladoztam, birkóztam a léttel, az ő árnyékába bújtam a mezőn, míg eljutottunk az erdőig, ahol a gombaszedésben úgy elveszítettük egymást, hogy engem a farkasok, őt a kígyók terelték ki a napvilágra. Forrnak bennem igéi, és egyre többet akarnak. Az idő szakít a jövő felé, s az emlék aprít a múltnak. Tán nincs is idő, csak váltják egymást a sorsok, és embernek lenni annyi, mint vinni a múltat, s átadni magunk a holnapnak, ami már a másoké.
A nagyhét a szeretet legvalóságosabb hete. A halál burka alatt érik a legvakítóbb fény, Isten és ember közös hajnala. S e föltámadt véres szeretet-drámában az asszony a hűség fája. Nem lehet másként újjászületni, mint lehullatva aszú voltunk, a tavasz keresztjéből részt vállalva, annak tövében maradni, míg kihajt rajtunk a szeretet ága. És újra láthatjuk az elgurult sziklát, életünk értelmét. S majd elrepíti Róma a fogoly harangszókat, és föltámadnak a meghaltak. Mert tavasz van, s az újulással jön a remény. Maradjatok a Fa tövénél, keserves véreim.