„Tavasz, tavasz, gyenge tavasz, te mindeneket újítasz, csak ingemet szomorítasz” – sírja a népdal, és mily igaza van! Valami ifjú zsenge mosoly helyreújul reményünkön a tavaszok hajnalán, de mégis elmúlásunk tavasza az egész életünk. Rettenetes együtt élni a végzettel! Kaparni a templomfalak porát, megvakulni a tudástól, hinni azt, a virágok örömünkre s mi Isten dicsőségére vagyunk. Fölhúzni minden vasárnap az ünnep színpadát és eljátszani az aranykor, az éden varázsát! Tavasz, feltámadás! Kivirágzik a keresztfa, nincs rajta kígyó, sem alma, megkegyelmezett az Isten.

Tizennégyezerre tehető az általa összegyűjtött népzenei alkotások száma, amellyel messze meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét. A kilencvenesztendős Kallós Zoltán életműve azonban nem korlátozódik a múlt kincseinek összegyűjtésére: az általa létrehozott szórványkollégium ma a lélekmentés leghatékonyabb hazai modellje.