Ez még a gyász napja, a sírásé, a végtisztességé. Milyen különös, hogy ma valóságosan is gyászol és temet Európa és a keresztény világ – nem csupán a terrorista merényletek áldozatainak hozzátartozói, és talán nem önmagukban az ártatlanul megölt embertársakat, hanem valami olyant is, ami mindannyiunké.
Mindjárt kétezer éve tudjuk, hogy van feltámadás, de az idén valahogy kevésbé örömteli az ünnepre való készülődés: fél szemmel, fél füllel, fél lélekkel mindenki a híreket lesi, a tojás nem olyan piros, a kalács nem olyan édes, egy-két családtag úton van, épségéért fohászkodik most az is, aki amúgy messze elkerüli a templomot. Legmegbízhatóbb segítségnek az ima tűnik, megint...
Szomorú, ami Brüsszelben – és korábban Párizsban, Madridban, Londonban vagy megannyi más városban – történt. Ijesztő, hogy a csúcstechnológiával és állítólag jól képzett szakemberekkel felszerelt nyugati hatóságokat olyan könnyű kijátszani. Az sem megnyugtató, hogy – egy tegnapi hír szerint – Romániában is lehetnek támogatói az Iszlám Államnak, de ők szabadon mászkálnak, miközben néhány petárda miatt sem karácsonykor, sem húsvétkor nem lehet gyermekei mellett egy kézdivásárhelyi családapa. Nem igazi ünnep az, ahonnan valaki hiányzik, akár ideiglenesen is.
Mikor a gyűlölet öl, rombol és pusztít, nehéz arra gondolni, hogy valamikor régen egy szakállas fiatalember szeretetet hirdetett, habár láthatjuk, hogy csak így lehet élni, legalábbis lélekkel megáldott emberhez méltó módon. Mégis, mennyi haragot gyűjtöttünk mi is, mennyi jogosnak érzett mérget, indulatot zúdítottunk szeretteink vagy az utunkba kerülő eladó, járművezető nyakába, aki talán nem volt egészen vétlen, de hát mi sem vagyunk mindig azok. Mi lenne velünk megbocsátás nélkül? Gondoljunk el egy olyan ebédet, ahol minden résztvevő a sérelmeit vagy fájdalmait tálalja ki: van hozzá kedvünk? Próbáljuk inkább a mosolygósat: a szétesett ételen is jobb nevetni, mint dühöngeni, nem olyan nagy baj az. A friss locsolóversek között biztosan akad robbantós is, de inkább tréfa legyen, mint rettegés vagy bosszúért kiáltó hetvenkedés. Egy kultúra, egy keresztény értékrend képviselői vagyunk, és üzenet az is, ha derűsen töltjük a húsvétot: jele, hogy nem győz le minket a gyűlölet, a vaktában gyilkoló fegyveres eszme.
Nagyszombat után húsvétkor a feltámadást ünnepeljük, ez mindig reményt ad. Szükségünk is van rá.