Feltételezem jóhiszeműen, hogy művészi értékük és koruk, na meg egy jó időben jó helyen levő lélek határozta el, hogy bármennyire is kell az érc – ezeket a harangokat még akkor sem illik beolvasztani, ha netán elrepedtek aláhullásuk következtében. Bencző Dénes – nem ok nélkül – egy homoródalmási harangot Moldvában feltételez „őrizetben” tartani.
Az Unitárius Egyház birtokában két XV. századi harang van. Az egyik Nagymede­séren (ha jól emlékezem, 1496-ból), a másik, pár évvel „fiatalabb”, Nyárádszentlászlón, ugyancsak az 1490-es évek végéről.
Ezek a harangok felbecsülhetetlen értéket jelentenek. Már akkor meghatódom, amikor a „kiherélt” Kossuth rádió még mai napig a déli harangszó felvezetőjében bejelenti, hogy melyik toronyban milyen harang LAKIK! Igaz-e, hogy a harang nemcsak egy tárgy, hanem LAKÓ? Azt hiszem, hogy szakrális mivoltában személyesedett meg.
Sokat néztem harangjainkat, valamiféle nagyságrendet is alkottam csak úgy magamnak. Megjelenik képzeletemben a torockói, almási, székelyszentmihályi, sepsiszentgyörgyi nagyharang, de a zsákodi, verespataki harangjaink csengése is egyedülálló (a székelyszentmiklósi pedig a világon a legszebben szól – nekem).
Félelmem oka a lopás! Olyan időket élünk, hogy a színesfémek ára az egekbe ugrott, és az alja nép nem átallja ellopni és értékesíteni a harangjait sem. Szóltam a megérzésről, előérzetről, és kikényszerül belőlem ez megint. Ahogy Várfalván, Csegezben és a református Kercsedben bútorkereskedők ellopták a templomból az Úr asztalát, csak idő kérdése, hogy mikor szembesülünk a „volt harang” esettel. Ismereteim szerint veszély áll fenn Kis- és Nagykede közös templomának tornyában, Csegezben, Komjátszegen, mert e két utóbbi a földről is elérhető.
A „teljesség igénye” nélkül írtam eme szösszenetet. Távol tőlem a jövőbe látás adottsága, de engedelmetekkel a megérzés, előérzés „horzsoló” tünete fogságában tart. Adja a jó Isten, hogy minden tornyunkban, haranglábunkban legyen LAKÓ örökkön örökké…