Bár egykor balettként mutatták be a művet – a zseniális táncos, Vaclav Nizsinszkij sokat vitatott koreográfusi közreműködésével –, az M Stúdió előadása meglehetősen távol áll a balettől. Kicsit más, mint a társulat korábbi produciói, helyenként új, szokatlan mozdulatokkal, mozdulatsorokkal, de összességében nem annyira bátor kísérlet, hogy rendhagyó előadásnak lehessen tekinteni.
Mindenképp új színfolt a társulat repertoárján, hisz klasszikus zeneművet még nem dolgozott fel az M Stúdió. Ezúttal nem az elmesélni kívánt történethez vagy a különböző helyzetekhez, jelenetekhez idomult a zene, hanem fordítva: adott volt a zenemű, amelyet valahogyan mozgássá, látvánnyá kellett alakítani. Egy hangokból és csendekből álló érzetegyüttes, testek által leképzett érzetekkel kiegészülve. Bizonyára nem volt könnyű feladat felnőni a zenéhez, de a csapat sikerrel vette a kihívást. Nagyon sok ötlet született, a játszók olyan energiákat mozgósítottak, hogy szinte a néző is kimerült az előadás végére, így Sztravinszkij viszonylag rövid, harmincöt perces zeneművét egész estét betöltő, testet-lelket megmozgató erőpróbának érezhette színész és néző egyaránt. Végül mégis maradt egy halvány hiányérzet a befogadóban, mint amikor bőséges lakoma után immár jóllakottan megállapítja a vendég, hogy ugyan ízletes volt, amit fogyasztott, egy kis só azért hiányzott az ételből.
Erénye, de egyben hibája is az előadásnak, hogy rendkívül gazdag, sokfelé mutató. Minden művészi alkotásnak elsődleges célja, hogy minél több gondolatot tartalmazzon, megmozgassa a közönség fantáziáját, az igazán fontos művek esetében azonban mindez együtt jár a mindent átfogó erős koncepcióval is, mely formát, keretet szab az ötletek szertelenségének. Ha csupán technikai bravúrokat látunk egy alkotásban, egy idő után nehézkessé, érdektelenné válhat a befogadás. Az igazi művészet látványban és hangzásban kevesebb a virtuozitásnál, de a megközelítésmódja, problémafelvetése által több annál.
A sok ötlet sok befejezetlen jelenetet is eredményezett az előadásban, a néző csak kapkodta a fejét, de mielőtt az elkezdett gesztusok lezárultak volna, gyakran a korábbitól eltérő új mozdulatsorok kezdődtek el. Alig voltak egymásból következő történések, az a fajta természetes folyamatosság hiányzott az előadásból, ami Sztravinszkij kompozíciójának egységes ívét adja a litván népi melódián alapuló, óvatosan beúszó fagottdallamtól a vészterhes hangzatokon átívelő féktelenül vad vagy megrázóan súlyos ütemekig.
A bemutató előadáson voltak izgalmas színészi pillanatok, de „csinált”, erőtlen, még nem belülről jövő mozdulatok is, néhány csoportos jelenetnél pedig elkószált tekintetekkel, mimikával találkozhattunk, mintha civil lelkiállapotokat éltek volna meg a színpadon: örömet, kimerültséget, figyelmet, unottságot... A homoktengert megvilágító erős, színes fények élénk képeket eredményeztek, a jelmezek eklektikussága összhangban volt az előadás egészére jellemző harsánysággal, expresszivitással. Andrea Gavriliu rendező és fiatal alkotótársai a halálra táncoltatott leány ősi, pogány mítoszának nyomasztó mélységeit feloldva a tavasz kirobbanó erejét hangsúlyozták az előadásban, melynek hangulata olyan volt, akár egy gyorsan felvillanó képekből összegyúrt Sztravinszkij-videoklip.