Jó lótartó gazdák voltak: Gál Dancs Albert, Bedő Károly, Maksai Béla, Bedő Aladár, Fekete Mózes, Barabás Ferenc, Kese Géza (aki 1916-ban érettségizett a Székely Mikó Kollégiumban, és később kiváló gazda hírében állt), Jakó András, Fazakas Ferenc, Váncsa György, Kese Vince, Barabás János, id. Balázs Mihály, Németh János, id. Damó György, Kádár Ferenc és Kádár János.
A lótartás különösen tiszta istállót igényel. A jószágnak rengeteg hasznát vették: szántásra ekével, boronálásra, erdőlésre, gabona hazahordására, pityókatermesztésre, szénacsinálásra (húzza a kaszálógépet, lógereblyét), fuvarozásra, építkezésre, esküvőre, legénybúcsúztatóra, regrutabálra, sétálásra szolgált, és nem utolsósorban a halottak temetőbe szállítására. Lószerszámok: hámok, zabla, kantárok, szekerek.
A jó fajló tartása mindinkább ketrecekben és szabadon történik. Külön tartják, nem a többi állattal együtt. Naponta kell csutakolni, utána vakaróval, kefével meg kell tisztítani, majd egy posztódarabbal fényesre pucolni. A lovak lábát egy hozzáértő kovácsnak kell kezelnie (patkolás, körömpucolás, zsírozás). Bikfalván Béni Zoltán kitanulta és ügyesen végzi ezt a munkát.
A ló etetése: reggel legelső dolog a vályú kiseprése tiszta seprűvel. Ha nincs önitató, vizet kell adni neki. Aztán jön az abrakolás (zab), majd a takarmányozás (lucerna, lóhere, széna). Télen lópokrócot kell vinni, de nyáron is kell védeni, nehogy megkehesedjen.
Szaporodása is odafigyelést kíván: csak megfelelő ménnel szabad fedeztetni, vizsgálat után.
A leggyakoribb lónevek Lisznyóban: Szellő, Csillag, Betyár, Bandi, Laci, Lujza, Hajnal, Manci, Samu, Olga, Cézár.
Lófurfangok: vannak olyan lovak, melyek nem szeretnek húzni, van harapós, rúgós, dacos, makacs, nagyfejű, sebes, gyors, lusta, szófogadó stb. A ló a legmegbízhatóbb, legjobb társa mégis az embernek...
Régen Lisznyóban a lovak szabad tartásban jártak fel a Tatinára. A hátsó lábukon nem lehetett patkó, mert azt a lópásztor nem is hajtotta el. Sokat őrizte a lovakat Muszka György, egy időben Kökösi Péter és testvére, Álmos. A lóőrzésért bért fizettek a gazdák, de a béren kívül járt még szalonna és kenyér is. Gyűlés döntött erről. 1962-ig rendes ménes volt Lisznyóban. Még a közeli Szentivánlaborfalváról is hoztak ide fiatal csikókat. Volt olyan időszak, hogy 40–50 ló is volt a ménesben. Régen lovat is loptak. Kádár Ferencéktől levették a kertet, és ellopták a lovaikat, ugyanakkor Jákó Dezsőtől a hámokat vitték el. Az igásló és a hátasló között különbség volt. Az igásló nehéz, nagy termetű, a hátasló kisebb. Az igásló nem való kocsiba, a gazdaemberek nem is tartottak mást, mint igáslovat.
,,A lovakat nagyvásárokon vették. Volt olyan kanca, amelyiket minden évben vagy minden második évben csikóztattak. Fiatal korban könnyen meg lehet ismerni, hány éves a ló. A csikó kétéves kora után az első két fogát alul-felül leváltja. Három év után a metszőfogak következnek, s azután a zápfogak. Ezeket ötéves korig váltja le. A fogakon van egy lencseszerűség, amely nyolcéves korig leváslik. Azután már nehezebb megállapítani a kort. 12 év felett a ló fogai megnyúlnak, akkor már nehezebb a korát megmondani, de tudjuk, hogy öreg. Nagy lószakértőnek kell lennie, aki 12 év felett is meg tudja állapítani a ló életkorát. Lisznyóban Bagoly Árpi a legmegbízhatóbb ezen a téren” – mondja Kese József.
Van eset, hogy a ló elkap, megvadul, rúgkapál, két lábra áll: ,,Egy alkalommal jöttünk a lovakkal. Édesapám leszállott a szekérről, hogy vegyen egy üveg sört. Jött egy hatalmas tehergépkocsi, a lovak megijedtek, megfutamodtak. Én 11 évesen ültem a szekéren, s fogtam a gyeplőt. A hámfa közé szinte béestem, Farkas Istvánék előtt megálltak, s nekivittek a kertnek. Leszálltam, hogy fogjam le a kancát. Rosszul tettem, mert a herélt mént kellett volna. Megindult a ménló, a szekér utána, zengett, s akkor jött édesapám; én a Betyár elejébe ugrottam, az pedig fellökött a kertre. Majdnem balul végződött ez az eset” – emlékezik Kese Déneske.
,,Van ló, amelyik olyan okos, hogy ha egyszer megjárta magát, ott hajtás nélkül is tud tájékozódni. Hazajön akárhonnan. Régen mentünk Brassóba, befeküdtünk a szekér derekába, s a ló hazáig hozott. Ha a gazda megrészegedett s befeküdt a szekérbe, a ló hazavitte. A legérzékenyebb a kancaló, a mén otromba, durva” – teszi hozzá saját tapasztalata szerint Ráduly Dezső.
Végül ismét Kese Gergelyé a szó: „Szépséget találok a lóban, a legtöbb szépséget, igen sok értelmet és intelligenciát. Igényes a tisztaságra. Egy jó ló meg nem issza a vizet, ha nem tiszta az edénye. Most is két olyan lovam van, hogy nem szégyenkezem velük. Erősen szeretem őket. Ha reggel felkelek, s nem érzem jól magam, kimegyek hozzájuk, utána szétnézek a kertben, s mintha kicseréltek volna, úgy jövök elé az udvarra, jó irányba terelik az életem folyamát.”

Ambrus Anna, Uzon