A falu kiskocsmája körül gyűltek a népek. Esteledett, a csorda már bejárt, a férfinép dolga végeztével néhány italra elálldogált a szűk falusi utcán. Tizenegy-néhányan lehettek, mindahányan tagbaszakadt, életük delén túl. Ottmaradottak, még dolgozni tudók. A székely falucska színe-java. Szó került a napi teendőkről, gondokról-bajokról. (...)
Néztem az én bácsimat. Csendben figyelt, csak néha-néha szólt. Közelebb mentem, és beszélgetni kezdtünk. Én figyeltem, kérdezgettem. Ő beszélt. Életről, székely sorsról, elnéptelenedő faluról, családról, eltemetett asszonyról, egyedül felnevelt gyerekekről, városi unokákról. Hosszan. Meghatóan. Szerethetően. Órák teltek el így. A kocsma elcsendesedett, a férfiak hazamentek. A pislákoló utcai lámpák fényében, a girbegurba utcákon hazakísértem az édes öreget. Szép, rendezett otthona volt. A tisztaszobában még hosszú ideig pálinkázgattunk, s közben fényképeket nézegettem. Megbarnult, sárga lenyomatokat egy régi világról. Csordultig telt lélekkel köszöntem el. (...)
Már hajnalodott. A dombok közt megbúvó kis falucska köves utcáin elmajszoltam egyet az útravalóként kapott almából. Arra gondoltam, hogy a világ aznap éjjel kerek. Mert még vannak benne szerethető helyek és öregek. Amikor betértem a parókiára, a lelkész fia már fent volt, készült a városba. Fáradtan, de boldogan telepedtem le mellé a kispadra. Lelkendezve meséltem az esti találkozásról, az én öregem házáról, a fényképekről, a bácsi nyári konyhájában csöpögő friss pálinkaillatról. A fiú hallgatott. Végül, amikor az utolsó korty kávét is megitta, felállt és elindult. Mielőtt becsukta maga mögött a paplak nagy, faragott székely kapuját, kicsit visszafordulva csak annyit mondott: „Még szerencse, hogy ’89-ben nem csapták agyon az öreget, ő volt a falu egyetlen szekusa.”

Farkas-Rylewski Boglárka