Ezelőtt egy héttel elhatároztam, hogy papiros boltot nyitok. Az alaptőkét apus, mamus, a nagyszülők, nagybácsik és nénik adták össze. Ebből vettem levél- és írópapírt, borítékot, tollat és ceruzát. Az üzlet jól indult. Minden vendég vett valamit, s különösen kiemelem keresztapámat, Lehel Pistát, aki 10 (azaz tíz) ezer korona megrendelést tett nálam, s én ezt szállítani is fogom, ha közben csődbe nem jut az üzlet. De ha csődbe jutok is, az Emlékkönyvet már megvettem a tiszta haszonból, s ebbe szép lassanként beírom az én gyermekkori emlékeimet, aztán felajánlom nagyapónak, hogy tegye közzé a Cimborában, hadd lássák az unokatársak, hogy szép gyermekkoromat nem töltém tétlenül, vagyis haszontalanul. Ha nagyapó közölné most leírandó gyermekkori emlékemet, ajánlanám, hogy A szeretet lánca legyen a cím, mert ez igen szépen hangzik, de meg igaz is, hogy a szeretet láncának köszönhetem e régi nadselű gondolatot.
Tehát: Virrad. Abból gondolom, hogy nagyapóék tyúkpalotájában, sőt, az egész faluban kukorékolnak a kakasok. Képtelen vagyok tovább aludni, szép csendesen felkelek s kisompolygok az apusék szobájából, mely az ebédlőre nyílik. Éppen négy szoba nyílik az ebédlőre jobb és bal felől. Mind a négy szoba csendes. Alusznak mind, egyedül én vagyok ébren. Különös látvány tárul a szemem elé: legalábbis húsz pár cipő áll két sorban az ajtók előtt. Nézem, nézem s egyszeribe nadselű gondolatom támad: ezt a sok cipőt összefűzöm egymással. Éppen azelőtt való vasárnap hallottam a templomban, hogy a pap bácsi a szeretet láncáról beszélt, s még imádkozott is, hogy: Ó, Uram, engedd, hogy a szeretet lánca összekösse a mi szívünket! – nos, gondoltam, mért ne lehetne összekötni ezeket a cipőket is. Hadd szeressék egymást elszakadásig. Hamarosan kikutattam az ebédlőben a szekrényeket, találtam egy csomó spárgát, s szépen összekötöztem a cipőket, de úgy összekötöztem, hogy bizony jó volna, ha úgy összekötné a szíveket is a szeretet lánca. Aztán leültem a földre, s vártam, mi lesz.
No, nem sokáig kellett várni: egyszerre csak megnyílt a mi szobánk ajtaja, azon kinyúlt egy kéz: az apus keze. Aztán ugyanakkor (pont ugyanakkor!) megnyílt a nagyapóék szobájának ajtaja is, s azon is kinyúlt egy kéz: a nagyanyóka keze, ez az áldott kéz, mely már oly sok vajas kenyeret nyomott a kezembe. De már most csakugyan kíváncsi voltam, hogy mi lesz. Apus egyfelé, nagyanyóka másfelé rángatta a szeretet láncával egybebogozott cipőket, s végre is dühösen rohantak ki mind a ketten az ebédlőbe.
– Jesszusom! – sikoltott nagyanyóka.
– Ebadta kölyke! – ordított apus – Mit csináltál?
Mondom én ártatlanul:
– Összekötöztem a cipőket a szeretet láncával.
– Hiszen adok én neked szeretet láncát! — üvöltött apus, de a jó nagyanyóka hirtelen magával rántott az ő szobájába, s így apus nem adhatott semmit. Egy szempillantás alatt az egész ház népe rémülten rohant ki az ebédlőbe, csak nagyapóka hevert tovább, odafektetett maga mellé, szeretettel meglapogatta a hátamat, mondván: ó te, betyár, te, már megint nadselűt gondoltál, mi? S úgy kacagott, hogy csengett belé az egész ház. S kacagtak mind a többiek is, amikor meglátták az összefűzött cipőket. Már apus is kacagott, s jól hallottam, amint mondta: nem azért mondom, mert az én fiam, de ez a gondolat igazán nadselű volt.

A másolat hiteléül: Elek nagyapó