Orsika, az áldozat
Az indító leltározás mindjárt ki is deríti, hogy a dálnoki cigányság szaporulata nem haladja meg a helyi átlagot, rájuk is az egy-két gyermek a jellemző családonként. „Ezekre a gyermekekre viszont anyagilag-érzelmileg maximálisan odafigyelnek a szülők, sok esetben az erős negyedikes táskáját is az anyuka hozza az iskola ajtajáig” – meséli. Sok elriasztó iskolai jelzés után megnyugtató hallani, hogy a cigány szülők a legkisebb részletekig menően érdeklődnek a gyerekek fejlődése iránt, teljes mértékben partnerei a pedagógusoknak. Úgynevezett nehéz helyzetű cigány gyerek nincs az iskolában, amit az is bizonyít, hogy az ingyenes füzet-könyv csomagra csak magyar gyerekek családja jelezte igényét. De képesség, intelligencia terén sem áll rosszabbul a többieknél a cigányok túlnyomó többsége, aminek köszönhetően a külföldi tartózkodások után is nagyon hamar sikerül elkapniuk a fonalat, pótolniuk a mulasztásokat. „Sokukért a szívem fáj, hiszen tanulniuk kellene, jövőjük lenne, de legtöbbször más szempontok alakítják az életüket” – mondja a Kézdivásárhelyről ingázó fiatal igazgatónő.
A „típuseset” Majláth Orsika, gyönyörű szőke, kék szemű lány, ránézésre senki sem mondaná meg, hogy cigány származású. A nyolcadik osztály egyik legjobb képességű tanulója, ennek ellenére osztályismétlésre kényszerült, mert kistestvére gondozására magukkal vitték Németországban dolgozó szülei. A közösség értékítélete szerint ő már felnőtt nőnek számít, ennek megfelelően éli az életét is, és hiába lenne képes akár gimnáziumi továbbtanulásra is, a nyolcadik osztály elvégzése után minden bizonnyal férjhez megy, még ha nem is teljesen hivatalos módon. A cigánytársadalom általi, szinte felnőttként való besorolása ellenére iskolafegyelmi szempontból semmiféle gondot nem okoz, még akkor sem, ha osztálytársai esetenként tátott szájjal bámulják, és néha irigylik, hogy őt már nem gyerekként kezeli közvetlen környezete.
Az iskolától való menetrendszerű távolmaradás hivatalos kezelése amúgy hű lenyomata annak a kétszínűségnek, amellyel a román állam a jelenséghez viszonyul. A dolog általában úgy működik, meséli az igazgatónő, hogy a szülő bejelent egy időpontot, ameddig a gyerek várhatóan hiányzik az iskolából, és amelyről mindkét fél pontosan tudja, hogy az jóval kitolódik. A hiányzásokat természetesen nem lehet teljes mértékben eltussolni, a rossz iskolalátogatási adatok láttán viszont a tanfelügyelőség elvárja a helyzet megoldását célzó helyi javaslatok, felzárkóztatási programok gyártását – el is készülnek színes grafikonok még színesebb vállalásokkal körítve. Bonda Annamária azonban azt tartja: amíg törvény nem rögzíti – és annak betartását akár rendőri felügyelet révén nem garantálják –, hogy tizenöt éves korig vagy a nyolcadik osztály elvégzéséig a gyerek nem hagyhatja el hosszabb időszakra az országot, addig nem marad más, mint gyártani a hamis statisztikákat. A jelenséget az is súlyosbítja, hogy a jelenlegi, fejkvóta alapján meghatározott oktatási finanszírozási rendszer a diáklétszám csökkenése esetén rengeteg iskola bezárásával fenyeget, így a vezetők állandó adatkozmetikázásra kényszerülnek, ha el akarják kerülni az iskolafelszámolásokat.

Nyiladozó szemek
A település polgármestere, Bartók Ede Ottó szinte kizárólag a hasznos oldaláról hajlandó szemlélni Dálnok cigány nemzetiségű polgárainak külföldre járását. A külhoni munka anyagi haszna mellett a látókörbővülés is legalább annyira fontos, tartja, és ez korántsem csak házépítésben nyilvánul meg, hanem a cigányoknak a világról kialakult képében, a közösség iránti mentalitásuk pozitív alakulásában is. Sajnos, teszi hozzá, a nyiladozó szemek és értelmek az itthoni adózás tekintetében mutatkoznak meg legkevésbé, az autó-, telek- és ingatlanilletékek terén jelentkező elmaradásokban. Mindezeket hizlalják az Európai Unió különböző országaiból, leginkább Németországból heti rendszerességgel érkező bírságok – főleg közlekedési kihágások, „gyulázásért” ritkábban –, amelyeket a helyi adókkal együtt kellene behajtani. Ezeket sem szeretik kifizetni a cigány polgártársak.
Az adózási „kedvet” elsősorban azzal igyekszik serkenteni az önkormányzat, hogy az adósságok rendezéséhez köti bizonyos igazolások kibocsátását. Az eszköz törvényességén talán lehet vitatkozni, de hatékonyságán aligha, tekintve, hogy Dálnokon ezáltal 90 százalék fölé emelkedett az adóbefizetések aránya. Razsiék például – ahogy a Kozák családot emlegeti mindenki – éveken át nem fizettek, de egy ötezer lejes hátralék kiegyenlítése után ma már ők is naprakészek. Hiába, személyazonosságit kellett cserélni, autókat kellett beíratni...
A polgármester elégedetten nyugtázza, hogy a lopások gyakorlatilag megszűntek, a csendzavarások pedig a hazatérések alkalmaira korlátozódnak. Mára mindenki elfogadta az azonos jogok és kötelességek elvét, a különböző közösségi munkákban való részvétel is átlagosnak mondható. Szociális segélyt is csak három cigány kap a faluban, igaz, az ötvenet is alig éri el azok száma, akik folyamatosan itthon tartózkodnak, s róluk is gondoskodnak a távol lévők.

Az utolsó fecske
A muzsikus cigányok kasztjának egyik utolsó mohikánja, a mindenki által csak Fecske Laciként ismert, hatvanas éveinek derekát taposó hajdani prímás hegedűs is (fotó) a fiatalokat hazavárók, esetenként unokákat nevelők szűk táborába tartozik. Az udvaron juhok, disznók legelésznek, bent a család fiatal nőtagjai, menyek, lányok kínálnak kávéval. Átlagos felszereltségű konyhában – kávéfőzőtől mikrosütőig minden szükségessel ellátva – üldögélünk, Fecske pedig egyre csak azt hajtogatja, hogy Dálnokon soha nem voltak nagy haragosságok a magyarok és a cigányok között. „Mindenki élte az életét, tudta a helyét, becsülte a másikat” – mondja.
Zenészmúltjáról sóhajtozva, de már belenyugodva beszél. „Hajdanán hatan-heten voltunk egy bandában, az egész környéken nem volt mulatság dálnoki cigány zenészek nélkül – mondja. – Mostanában egy-két keresztelőre, születésnapra hívnak évente, egy harmonikással megyünk kettesben, szeretnek is az emberek, igaz, csak az idősebbek. Leginkább csak magamnak muzsikálok, a fiatalok közül senki sem zenél, inkább mennek ki németbe építkezésekre.”
Az egyik fiatalasszony vitatkozik vele, nincs jövője a zenélésnek, éhen halnánk, mondja, hegedűvel a ke­zünkben. Fecske felesége is beszáll az asszonykórusba, főleg, hogy az egykézésre kérdezek rá, olyan ügyre, amelyben, ugyebár, mégiscsak a nő mondja ki a döntő szót. Egy-két általánosító mondat után kiderül, felelőtlenségnek tartják sok gyereket szülni, amíg folyamatosan úton a család. No meg, amíg tombol a vér a férfinépben, mert nincs család, ahol ne lett volna példa félrelépésre a férfiak részéről. Az asszonynak pedig az a feladata, hogy féken tartsa a férfit, egyben tartsa a családot. „Ritkán fordul elő, hogy válás legyen a dologból, még akkor is, ha alig van törvényes házasság. Persze, ha az asszony tenne ilyesmit, azonnal elhajtanák a háztól...”
A meglehetősen egyoldalú álláspont-ismertetésnek a négyéves unoka, Szebásztiánka megjelenése vet véget. „Őt nézze meg, belőle még lehet zenész” – csillan fel a szeme Fecskének is. Gyorsan előkerül a játék orgona és az igazi hegedű is, az öreg prímás dallamait egyelőre ötletszerű klimpírozással, de kétségtelen ritmusérzékkel és beleéléssel kíséri a kisfiú.
A dombtetőre érve egykettőre megszűnik az idill. Egy többtornyos, talán a Disney-rajzfilmekből inspirálódott ház fogad félkész állapotban, az élet hangjai a mellette álló kisebb házból szólnak igen sok decibelen. A dálnoki cigányság „erős emberei”, a híres-hírhedt Razsi klán a legidősebb testvér születésnapját üli odabenn. A bemutatkozás első percei vészterhesek, a gyanakvó keresztkérdések között alig tudom elmondani jövetelem célját. Aztán lassan le is ülhetek, sört is kapok, s beszélgetni is kezdünk. A meccset nagyjából akkor nyerem meg, amikor rákérdezek: mitől nevezik őket, a Kozák családot Razsiéknak? Kíváncsiskodásom attól nyerő, derül ki, hogy még soha senki nem merte megkérdezni tőlük, honnan jön ez a Razsi. Az apa emléke tolul fel, akinek fiatal korában az indiai filmek voltak a kedvencei, ideálja pedig a kor sztárja, Raj Kapoor, innen kapta a nevét a középső fiú. A család többnyire Németországban éli az életét, ahol építkezési alvállalkozóként dolgoznak, az okostelefon képgalériájában többtucatnyi fénykép illusztrálja a tevékenység teljesen legális jellegét: szelfi az állványon, a cégautó mellett, a raktáráruházban. A beszélgetés vegyesen zajlik magyarul és románul, aminek magyarázata, hogy a Kozák család csak tíz éve költözött vissza Dálnokba, az apa évtizedekkel ezelőtt Feketehalomba került dolgozni, gyermekei Brassóban jártak iskolába, szereztek mesterséget, érthető, ha néha automatikusan váltanak románra. Koldushálózat működtetéséről, prostituáltak futtatásáról csak hírből hallottak, ha valaki ilyesmit velük kapcsolatban emleget, az irigy, hazug gazember. Ők kizárólag az építkezésben dolgoznak, egyetlen euróval sem tartoznak a német hivataloknak, papírjaik rendben, harsogják liluló fejjel. Amikor rákérdezek, hogy akkor a dálnoki önkormányzatnak miért nem fizettek tíz éven át, elegánsan kitérnek: most már rendben vannak, egyébként is rendes ember a polgármester, s ha még a hozzájuk vezető utat is megcsináltatja, újra lesz választva, azt ők garantálják.
Közben fogy a sör, s az unokaöcs ünneplésére érkezett brassói nagybácsi egyik visszaemlékezése egyszer csak úgy kezdődik: amikor még Norvégiában koldultam… Hoppá, eszmélünk fel egyszerre mindannyian, nagy röhögések közepette dől össze a díszlet, szóval vannak azért dolgok, na, mondják, de semmi súlyos, és látom, hogy ennél több bizalmaskodásra már aligha számíthatok.
Kilépek a kiszámíthatatlanul vibráló hangulatú házból, nagy levegőt veszek. Előttem őszi színekben fénylik a dálnoki völgy, már-már giccsesen szép a látvány. Budi Lászlóra gondolok, aki talán már végzett a repedezett kémény javításával, szorította az idő, készült vissza Németországba. No meg az iskolában hallott esetre, az összeverekedő magyar és cigány gyermekre, a magyar apukára, aki rendőrségi ügyet akart csinálni a kölyökbalhéból. „Mire maga leér a rendőrségig, a két gyermek már ki is békült” – térítette észhez az igazgatónő. Dálnok uralkodó nemzetiségeinek együttélése is valahogy így működik: apró koccanásokkal és sok-sok bölcsességgel. A receptet egy egész század érlelte ki.