1817 augusztusában a gubernium az ellentétek forrását a város és falu közhelyeinek kezelésében történt szabálytalanságokban látja. Nevezetesen, hogy Sepsiszentgyörgy magisztrátusa a birtokosok megkérdezése nélkül egymás között vagy hozzájuk közel álló személyekkel osztotta szét a közös tulajdont, amelynek használatához mindenki jogot formált. A helyzet normalizálása érdekében a gubernium meghatározta, hogy a két törvényhatóság között részarányosan válasszák szét a közterületeket.

A város és falu közhatárának szétválasztása azonban éveken keresztül egy helyben topogott, 1822-ben még mindig csak a szervezés részletkérdéseivel foglalkoztak. 1822 második felében kezdődött el az érdemi munka. A felettes hatóság a békességes megegyezést javasolta a költséges peres eljárás helyett. Vegyes bizottságra bízták a munkálatok lebonyolítását. A kompromisszumkészség hiánya és a saját érdekek mindenekfeletti hajszolása azonban megakadályozta a bizottság eredményes működését. A város vezetése és a Daczó család között nem jött létre megegyezés. A falunak a várostól való elválasztásában és a közhatár felosztásában a város közönsége — közbirtoka egy részének elvesztésétől tartva — a megegyezéstől elzárkózott. A városi részen lévők úgy gondolták, hogy az osztozkodás vesztesei csakis ők lehetnek, mert az eddig osztatlan tulajdon egy része a másik törvényhatóság tulajdonába ment volna át.

A felettes hatóság, látva a megegyezés elfogadásának hiányát, többé nem erőltette a közterületek szétválasztása elérhetetlennek tűnő kivitelezését, hanem a továbbiakban a hangsúlyt a városi és széki törvényhatóság területi elkülönítésére fektette. 1835-ben a két különálló, másféle törvényhatóság alá tartozó település megosztása elkezdődött, a Főkormányszék pedig áldását adta ennek sikeréhez. Az ellentétek ezután sem csitultak a város és a Daczó család között. Daczó József a munkálatok eredményével nem lévén megelégedve, panaszával egyenesen a királyi udvarhoz fordult.

Az átláthatatlan és összekuszált birtokviszonyok nem tették lehetővé az érdemi munkát a falu és város vagyonjogi helyzetének tisztázásához, a többszöri nekifutás ellenére egyetlen olyan kérdésben sem születhetett lényeges eredmény, mint a közterületek szétválasztása vagy a magántelkek megosztása. A szabadságharc kitörésekor még mindig a többszázados múltra visszatekintő nemesi érdekek mentén kialakult településszerkezet volt érvényben. A szabadságharc leverése után ismét napirendre került az ügy valamiféle rendezése, de a jobbágyság megszüntetésével a szétválás értelmét vesztette.

1849-ben Kováts István háromszéki főkerületi biztos többé már nem a szétválasztást tartja követendő útnak, hanem a két törvényhatóság egyesítésének szükségességét hangoztatja. Bizottságot alakítanak városi tisztviselők bevonásával azzal a felhatalmazással, hogy mihamarább befejezzék a munkát. 1849 végére az egyesítés műszaki feltételeit teljesítették, a felmérések, tervrajzok elkészültek. 1850 januárjában Sepsiszentgyörgyön a városi tanács az egyesítés tárgyában felvett jegyzőkönyvet megvitatta, és határozatot hozott, hogy jóváhagyás végett küldjék fel a Császári Királyi Főbiztossághoz.

1848-ban a jobbágyrendszer eltörlésével a nemesség hatalmi súlya lényegesen csökkent, beleszólása a közügyek intézésébe korlátozódott. Az általuk erőszakkal fenntartott, kétféle érdekeltségű település egyesítése lett volna az egyetlen követendő út, melynek megakadályozása többé nem volt lehetséges. A továbbiakban már csak a bürokratikus, nehézkesen és lassan intézkedő adminisztrációtól függött, hogy a több évszázados kettéosztottság végérvényesen megszűnjön, és minden itt lakó személy városi polgárnak tekinthesse magát.

Sepsiszentgyörgy város vagy falu lakósságának legvédtelenebb rétege a jobbágyság volt. Nemcsak a nemességnek tartoztak többféle szolgáltatással, de a katonaság is igénybe vette segítségüket, és a közteherviselés szempontjából is leginkább rájuk alapoztak. 1773-ban a sepsiszentgyörgyi jobbágyok panaszukkal a Folytonos Táblát ostromolják, a postálkodással pedig annyira megterhelték őket, hogy, mint írják, ,,elviselhetetlen példa nélkül való nagy nyomorúságaiknak, hogy már teljességgel el nem bírhatjuk, minden héten két-háromszor postára kergetnek a stáb mellett lévő katonatiszt urak, falus bírákat és polgárainkat veréssel fenyegetik, arestom alá tétetik mindaddig mig a polgárok katonával együtt a közöttünk lévő lovasgazdákat házanként felkeresik és erőszakkal is postára elkergetik, minthogy ezen a héten is az elmúlt hétfőn 14 lovainkat hajtották Brassóba, s hogy lovasgazdák közöttünk minthogy kevés számmal vannak utolsó pusztulásra juttatták".

A sepsiszentgyörgyi jobbágyok beadványaikban leginkább azt sérelmezik, hogy a közteherviselésben más helységekhez képest is előnytelenebb helyzetbe kerültek. Mindezt azzal lehet magyarázni, hogy a kétféle törvényhatósághoz tartozó település telekszerkezetileg megosztatlan és el nem különíthető jellege következtében a hatóságok oda sorolták a paraszti sorban élőket, ahova éppen érdekeik megkívánták, ezért a városi vagy falusi szükségletekhez igazítják a mindig készenlétben lévő jobbágyi munkaerő alkalmazását. Az is fájó volt számukra, hogy noha a közteherviselés első számú résztvevői voltak, a közjavak elosztásában utolsóként vették őket figyelembe, a legkisebb részesedési arányrész juttatásával.

Sepsiszentgyörgy különleges jogi helyzetéből adódóan nemcsak a jobbágyok elégedetlensége volt állandó feszültség forrása, de a település nagy tekintélyű nemesi családjával, a Daczókkal is folytonos ellenségeskedésben állt a város. A Daczó família a városban, de a falurészen is birtokos volt, jobbágyaikat sem katonának, sem a közmunkákba való részvételre nem állították elő, a közföldek erőszakos kisajátításában is elöl jártak, nem véletlen tehát a törvényhatóságokkal való szüntelen háborúskodásuk. A Daczók hatalmuk tudatában a szabályok és törvények figyelembevétele nélkül uralkodtak a város vezetése felett, nem törődtek az együttélési szabályok betartásával, a jobbágyaikat záloggal fenyítő hatósági eljárást semmibe vették, a városi tisztviselőket sértegették, s akár fizikai erőszakot is alkalmaztak ellenük. Szembeszálltak a katonai hatósággal is, és évtizedekig elhúzódó pereket folytattak a várossal.

A Daczók kiváltságos helyzetükből eredően semmitől sem riadtak vissza, a város közterületeit saját magukénak tekintették, a közkijáró utakat elfoglalták, magánterületekké téve azokat.

Sepsiszentgyörgy város önkormányzati életének irányítása jóval bonyolultabb és ellentmondásosabb volt, mint a vele hasonló székelyföldi mezővárosoké. Többféle összetevője is ismeretes ennek a nehezen kezelhető önkormányzatiságnak, nemcsak kívülről, de belülről is folytonosan bomlasztó, a törvényes keretek semmibevételét felpártoló magatartásformának a fenntartója évtizedeken keresztül a Daczó család volt. Nem csoda, hogy a városi bírák tehetetlenségükben és a kiúttalanságot látva jobbnak vélték lemondani tisztségükről. Ebbe a helyzetbe került 1812-ben Móricz János, aki miután tíz éven keresztül vezette a várost, hivatalát tovább nem vállalta.

A Daczók majd’ évszázados perüket a várossal szemben a Vásármezeje nevű terület birtoklásáért megnyerték. A gubernium 1818. májusi leiratában a civil hatóságot arról értesíti, hogy a Vásármezejének az átadására a törvényes keretek között minél előbb sort kell keríteni.

Az iparosok és kereskedők több alkalommal is arról panaszkodnak, hogy a kettős megosztottság mindannyiuk számára hátrányos megkülönböztetés okozója. 1827-ben a szék részén élő csizmadiák a civil hivatalnak, onnan pedig a guberniumnak eljuttatott folyamodványukban azt sérelmezik, hogy a városi csizmadiacéh akadályozza a falurészen dolgozó mesteremberek érvényesülését, noha a céhbeli néhány iparos képtelen a megnövekedett szükségletek kielégítésére.

1831-ben a tímárcéh létrehozásával kapcsolatosan a település nemessége tiltakozott. A céhalakítás szabályosságát firtatják, mert a magisztrátus az összlakosság véleményének kikérése mellett az ő álláspontjukat is figyelembe kellett volna vegye akkor, amikor a szakmai egyesület sorsáról döntöttek. A szék vezetése és a gubernium is úgy értékelte, hogy a városi tanács becsapta őket a céhszervezet megalakulásakor, mert tagjai közé olyan személyeket is felírtak, akik ezt a mesterséget nem űzték. A város lakosságának pedig nagy kára származott mindebből, mert a keresletet a kínálat nem tudta ellensúlyozni, ezért minden tímártermékért többet kellett fizetni itt, mint máshol. A gubernium az eset kapcsán úgy döntött, hogy a már jóváhagyott kiváltságlevelet visszavonja a tímároktól, a talp árusítását pedig felszabadítják. A tímárcéh nem fogadta el a rájuk nézve kedvezőtlen határozatot, és fellebbezési jogával a királyi udvarhoz fordult.

A kereskedők egy része is elégedetlenségének adott hangot a hatóságok zaklatásai miatt. 1808-ban Bogdán Lukács kereskedő tette szóvá, hogy a városi területen lévő jobbágytelkek összeírásával foglalkozó biztosok nála is megfordultak, pedig ő városi katonajószágon lakott, és boltbeli jövedelmének bevallására szólították fel. Attól tartott, hogy a szék és a város is megadóztatja. Móricz János városbíró az eset kapcsán arra kérte a főkirálybírót: ,,instálunk azért, méltoztassék ezen esetben is oly rendelést parancsolni, hogy kicsiny városunk maga igazságában és gyakorlott szokásában megmaradjon".

1846-ban Potoczki Jakab azt sérelmezte, hogy a szék részére serviciumot fizető személyként mentsék fel a városi szolgálattétel alól. Demeter József főbíró a következőképpen magyarázza a kereskedő viszonyát a városhoz: azáltal, hogy a servitium alól megváltotta magát, csupán a szék iránti kötelezettségét rendezte, a város közösségi terhei pedig ugyanúgy kötelezőek számára is, mint minden kiváltság nélküli városlakóra.

A székelyföldi közigazgatás alakulása nem mindenben igazodott az általános szokásokhoz. A városfejlődés terén is észlelhető ez a különbözőség. A falu-város, egy település keretében kialakult képződmény is errefelé volt ismeretes. Háromszéken Sepsiszentgyörgyön és Illyefalván, Udvarhelyszé­ken pedig Székelykeresztúron ismétlődött a városiasodás lazaságát bizonyító vegyes településforma.

A tanulmányban felhozott esetek is igazolják, hogy a város alapvető feladatait — mint a saját kiváltságaival való szabad rendelkezés vagy a törvények és évszázados szokások érvényesítése — nem mindig képes ellátni a Daczó família megújuló, gáncsoskodó, hatalmaskodó viselkedése miatt. A város egyenlőtlen harcot folytatott az érdekérvényesítés útján, mert a civil igazgatás a Daczó családot és a törvényhatósága alá tartozó falusi részt pártfogolta, a gubernium pedig sok száz kilométer távolságból valós helyzetismeret hiányában nemigen képes a döntőbírói szerepkör betöltésére.

Nem csoda, ha Sepsiszentgyörgy a szabadságharcot megelőző időben gazdasági, szociális és társadalmi elmaradottságban vergődik. A haladás elengedhetetlen feltétele pedig a mesterségek, kereskedelem, áruforgalom szabad, megkötöttség nélküli áramlása lett volna, melyre a kedvezőtlen közállapotok miatt a város nem biztosíthatott megfelelő feltételeket. A rendezetlen telekviszonyok nemcsak a jobbágyságot érintik, de a kézműveseket és kereskedőket is pluszterhekkel sújtották, a gazdaság szereplői pedig nem szívesen telepedtek le olyan helyen, ahol a telek- és birtokviszonyok kiszámíthatatlanok, és megbecsülés helyett inkább zaklatásban volt részük. Idegenkedtek gyökeret ereszteni a mesteremberek ott is, ahol a városvezetés polgárait a nemesi uralkodástól képtelen volt megvédeni.

A fejlődés valódi kerékkötője azonban a feudális társadalmi szerkezet visszahúzó jellegében keresendő, a piaci szabad verseny akadályozása és a mesterségek szabad folytatásával szemben alkalmazott tiltó szabályozások a kibontakozás bénítójaként hatottak.