A kalapos király beutazta az országot úgy, mint hajdan Mátyás, az igazságos. Mikor híre ment bérces Erdély egy kicsiny falujában, hogy jön a császár, lett nagy riadalom. Mert a falucska lakói sosem láttak császárt. Élt azonban a falu végén egy kiszolgált huszár, bezzeg ez látott. Hozzá csődült hát a falu apraja-nagyja, s váltig vallatta, mondja el, milyen a császár.

— Hm, a császár? — kezdi az öreg. — Láncosadta, az ám a nagy úr! Olyan gyémántok csüggnek a nyakából, mint a fél öklöm; belevakul, aki emberfia ránéz! A hintója aranyból, a kereke ezüstből, a cifrája rubintkő, az ostornyél rozmaringszál.

— Hej, ha az Imre fiamat hazaeresztené a katonaságból! — sóhajtotta Kecskés Pálné asszony.

— Haza? Azt lesse kend. Majd, ha fagy! Nem azért viszik el a magyar fiút a csatába. Harminc esztendő múlva, ha deres lesz a szakálla, hazakerül, hacsak el nem lövik kezét-lábát.

— Jaj, istenem! — sopánkodott a néni.

— Meg osztán kő van ám a császárnak a szíve helyén. Olyan hideg a szeme pillantása, hogy menten sóbálvánnyá válik, akire ránéz.

— Mán én azt se bánom, legalább nem fogok keseregni az én drága fiamért. Bizony, én megkérem a császárt, eressze haza. Nem tudom én elhinni, hogy a mi királyunk szívtelen.

— Hiszen, ha király volna! De császár! Tudja, nénémasszony, hogy mi a császár? Kétfejű sas van a lobogóján, Bécs városában lakik, onnan kommandérozza az országot.

Rigó, az öreg obsitos hiába ijesztgette a falut, Kecskésné nem hagyta el a mondókáját.

— Dejszen megkérem a császárt!

Végre elérkezett a dicső nap, s a császár bevonult a faluba.

De csudák csudája: nem ült színarany hintóban, nem csüngött ökölnyi gyémánt a melléről. Takarosan lovagolt egy sárga szőrű paripán.

Az arca, az hideg volt és gondterhes. Szomorúan nézte a szegény népet; azon gondolkozott, hogyan lehetne rajta segíteni.

Kecskésné asszonynéném elszánta magát, s az uralkodó elé lépve így szólt:

— Jó napot adjon isten, felséges király uram!

A császár elmosolyodott. Olyan nyájas volt az arca, hogy az öreg néninek eszébe jutott a fia. Az is éppen ilyen idejű lehet, de különb, mert bajuszos.

— Felséges király uram...

— Mi kell, néni?

— Mondja, lelkem, az isten áldja meg, mit csinál az édesanyja? Egészséges?

A fiatal császár meghökkent.

— Az édesanyám? — mondá. És lágy, meleg lett a szíve. Csaknem sírva fakadt. — Az édesanyám? Köszönöm, az édesanyám egészséges!

— Ej, hálátlan gyerekek! — szólt a néni. — Nem is gondoljátok, mennyit aggódunk értetek. Bizony, király uram, ne gondolja, hogy az édesanyja nem búsul magáért... Én is búsulok, hej, az én katona fiamért...

A néni sírva fakadt. A király megsarkantyúzta lovát, hogy ne lássák, az ő szeméből is kibuggyant a könny. A néni búsan kiáltott utána:

— Tisztelem az öreg császárné asszonyt!

A császár elment, de két hét múlva sírva borult a néni fia édesanyja kebelére. A császár parancsára elbocsátották a katonaságtól.

Nemsokára hazatért József is Bécsbe, az anyjához, Mária Teréziához. Mikor meglátta a császárnét, eszébe jutott valami, és egy könnycsepp gördült az arcára.

— Mi lelt, édes fiam?

— Anyám, édesanyám! Tiszteltet egy erdélyi öregasszony.

Így beszéli a nép a téli fonókban.