Falvanként gazdakörök alakultak, amelyek segítségével megindul a gépesített mezőgazdaság, a kiváló vetőmagok termesztése, fajállatok nevelése, tejcsarnokok létrehozása, ahol a gazdaságok értékesítették a felesleges tejet. Ez a fejlesztési modell tehát gondoskodott arról, hogy gazdasági esélyt nyújtson a falun élőknek, s így próbálja kimozdítani őket a több évszázados megrekedtségből.
Téli hónapokban az EMGE szaktanfolyamokat indított szerte a falvakban. Ezeken a gazdák szakkönyveket is kaptak, melyeket kézről kézre adtak tudásuk gyarapítására. Egészen az 1950-es évekig így élt a falu – amely a várost nem tekintette ellenségnek, de követendő modellnek sem –, amíg meg nem jelentek a kollektív gazdaságok. Amíg a körülmények nem kényszerítették másra őket, addig a falusi emberek megéltek a földből, az állattartásból.
Aztán a kommunista eszme belegázolt az emberek lelkébe, hitébe, erkölcsébe. Jöttek a kitelepítések, a gyilkos börtönök, a brassói Fellegvár, a Duna–Fekete-tenger csatorna, majd a bukaresti palota mint a ,,sokoldalúan fejlett szocializmus” vívmánya. A nehézségek elől sokan a közeli Brassóba menekültek, hiszen ott a 60-as évektől rendkívül sokat építkeztek, azután Sepsiszentgyörgyre kezdtek járni az uzoni, bikfalvi, lisznyói lakosok. A nehéz, 8–10 órás gyári munka után otthon is dolgoztak még, sokan vállaltak cukorrépa-termesztést a kollektívből, tartottak állatokat, próbáltak fennmaradni a nehéz időkben is. Mindenek ellenére a jókedv, a humor, az összetartozás vágya sokkal jobban élt akkoriban a népben, mint napjainkban.
Az 1970-es évek elején az uzoni néptanács vezetősége (Váncsa Tibor elnök és Imreh János jegyző) bakzsúrokat rendezett májusban. Mint az elnevezés is mutatja, ezt a szórakozást csak férfiak számára szervezték. A bakzsúrok vagy berbécszsúrok (ahogy viccesen nevezték) nem tartoznak az uzoni nép hagyományaihoz, sem szokásaihoz, de mert léteztek, érdemesnek tartom feleleveníteni és fényképpel dokumentálni eme hajdani mulatságokat.
Az uzoni néptanács vezetősége minden faluból meghívta az erre méltókat, akik az illető falut képviselték. A visszaemlékezések szerint Lisznyóból Kese Dénest és társait, Bikfalváról Serester Pétert és társaságát, Lisznyópatakról Ioan Ardeleant, Magyarósról Bartha Istvánt és Kóréh Zoltánt, Szentivánlaborfalváról Korodi Józsefet és Derzsi Árpádot. A szervezők: Imreh János községi jegyző, Bodali Mihály, Szabó György, Szabó János, Tarcsi Lajos.
A hely neve: Mármartja, a Feketeügy Szentivánlaborfalva felőli részén. Volt eset, hogy 250–300-an is részt vettek a bakzsúron. Az asztalokat hosszan, a víz partján állították fel szépen megterítve. Ezeket és a padokat Tarcsi Ignác és Tarcsi Tamás hordta fel szekerekkel az uzoni önkéntes tűzoltó testület szertárából. Kb. öt-hat juhot vágtak le, a csontos részekből készült a tokány, a húsosból a sült, vagyis flekken.
A húst Juga Lajos és Juga András, valamint Rápó Lajos sütötte, a bort Kovács Ferenc hozta szekérrel a sepsiszentgyörgyi lerakatból, a szilvapálinkát a magyarósiak, a jó minőségű szeszt pedig Buzsi András. Zenét szolgáltatott Lisznyóból Zoltáni András, valamint Kese Kálmán és zenekara Magyarósról. Énekeltek, zenéltek, vidáman szórakoztak, adomáztak.
Hatalmas volt az egyetértés, minden jelentkező adott 100 lejt fejenként. Ezért járt flekken, báránypaprikás vagy juhtokány és ital (sör, bor, pálinka). Nagy szerepet töltöttek be a bakzsúrokban néhai Bodali Mihály, Tarcsi Lajos, Buzsi Bandi, Deák Bandi, Bíró Sándor (helyi rendőr) és még sokan mások.
Hogy Uzonból hányan is voltak jelen egy-egy bakzsúron, nem tudni, de egy 1974-ben készült fényképen negyvennél többen láthatóak, ez is bizonyíték arra, mekkora sikere volt ennek a rendezvénynek.
A hangulatot egy 1975-ben készült fényképből érezhetjük, amely a „disznóölést” mutatja. A földön térdelő személy Buzsi András, aki ,,leszúrja a disznót”, az Deák András (Bandi), háttal ül Kósa Jóska bácsi, a hatéves Dobri Gyurika nevetve figyeli a jelenetet, Bíró Sándor rendőr pedig mosolyogva cigarettázik, hiszen az ő felügyelete alatt ilyent is lehetett csinálni.
A bakzsúrokon a falu legjobb, legodavalóbb emberei, kitűnő mesteremberek, szakemberek, kereskedők, gazdák, szeszgyári munkások, az uzoni rezesbanda tagjai és még sokan mások vettek részt. Ezzel is a régi székely falu közösségi életét próbálták továbbvinni, a faluhoz tartozó kisebb közösségeket is egybevonni a helyi viszonyoknak, adottságoknak megfelelően.
Aztán a 80-as évek kemény diktatórikus korszaka ennek is véget vetett, mert a gyülekezés az elvtársaknak nem tetszett, túl sok jó székely ember volt egy helyen...
Jó lenne a mai fiatal gazdák, gazdálkodók figyelmét felkelteni e rövid életű, de nagyon kedves szokás iránt, és ezt a szép rendezvényt újraindítani, mert összefogásban az erő.

Ambrus Anna, Uzon