– Hogyne, hogyne – szontyolodtunk el mind a ketten. Ismerjük Szepi bácsit is, Lipikét is, egyszer meg is látogattak, amikor a Balaton mellett nyaraltunk.
– Hát Cili nénit nem ismeritek? – kérdezte Cenci néni.
– Mi nem, de ismeri anyus. Azt mondta, olyan kövér, hogy kitelnék belőle három Cenci néni. Ha nincs öv a derekán, akkor csak egy hordót mutat, de ha öv van rajta, hát egy hordóból kettő lesz.
– Ó, ó – sápítozott Cenci néni –, de rossz nyelve van a ti mamátoknak. No, de most megyek, kuglófot sütök, ti meg játszatok rendesen. Értettétek? Ren-de-sen!
– Igenis, édes Cenci néni, ren-de-sen.
Hát játszottunk is rendesen, de szüntelen azon törtük a fejünket, hogyan tréfálhatnánk meg Lipikét, ezt az utálatos fickót, ezt a görbe fuszulykakarót meg a kedves mamáját. Hogy mit sütöttünk ki, hát az mindjárt kisül.
Ha látta volna, édes nagyapókám, mily büszkén és boldogan tette a megterített asztalra Cenci néni a kuglófot, mely – el kell ismernem – remekmű volt, nem csodálná, hogy rögtön megszületett a nadselű gondolatunk. Egyszerre született meg mindkettőnk agyában, tehát duplán nadselű volt.
– Mi?– mondtuk egyszerre. – Hogy ezt a nadselű kuglófot az a dupla hordó Cili néni meg az az utálatos fuszulykakaró Lipike egye el előlünk? Szépen!
Csak azt vártuk, hogy Cenci néni kitegye a lábát az ebédlőből. Nem kellett sokáig várnunk: szólt az előszoba csengője, Cenci néni magánkívül szaladt a kedves vendégek elé.
– Isten hozott, édes Cilikém! (Cilikém Cenci néninek ez a dupla hordó Cilike!)
– Csókollak, drága Cencikém! (Puszi, puszi, puszi!)
– Ó, ó, de megnőttél, édes Lipikém!
– Már magasabb az apjánál! – dicsekedett Cilike néni.
A míg így édelegtek, édeskedtek, nosza, nekiláttunk a kuglófnak, csak úgy gyúrtuk magunkba. Igazi versenyzabálás volt ez, nagyapókám. Tisztában voltunk azzal, hogy egy hétig üres tea és üres leves lesz a reggelink, ebédünk, vacsoránk, de mit bántuk mi, csak Lipike ne kapjon ebből a pompás kuglófból. Közben erősen füleltünk, hogy idejében elillanhassunk. Sikerült is, de a nagy sietségben levertük a csészéket, a cukortartót – hát, nagyapóra bízom, hogy képzelje el, mi volt, mikor Cenci néni belépett a kedves vendégekkel. Ha újságíró volnék, így kezdeném a szörnyű eset leírását: Rettentő látvány tárult a belépők elé. Az uzsonnának fuccs. Cenci néni elájult. Lipike (ezt még jól hallottuk) lecsirkefogózott minket. Nem baj, a fő, hogy mi ettük meg a kuglófot, s nem ő. Még csak annyit, kedves nagyapókám, hogy ezután a nadselű gondolat után hazasiettünk a szülői hajlékba, ahol is anyus, megtudván, mi történt, mondá, amint következik:
– Bizony, ha megettétek a kuglófot, nem is Öcsikére száll Cenci néni villája, hanem Lipikére.
– Bánom is én – mondám –, csak jól ráessék arra a fuszulykakaróra.
Jól mondtam-e, édes nagyapókám?
A másolat hiteléül: Elek nagyapó