Két jeles magyar író is vendége volt a Szent György Napoknak, a kortárs széppróza élvonalába tartozó BARTIS ATTILA (sz. 1968, Marosvásárhely) és TÉREY JÁNOS (sz. 1970, Debrecen), mindketten egy-egy részletet hagytak hátra legutolsó munkájukból a Háromszék irodalomkedvelő olvasóinak. Névjegy helyett – emlékeztetőül.
Valamelyik kora reggel, amikor jöttem a nyomdából, egy rendőrautó állt a ház előtt. Nem kék-fehér, hanem amelyiknek csak a rendszámából lehet tudni a hovatartozását. Összeszorult a mellkasom, mint egy csapda. Megálltam egy kapuval odébb. Biztos voltam benne, hogy Apámhoz jöttek. Elképzelni nem tudtam, hogy miért, de hogy hozzá vagy érte jött ez az autó, az kétségtelen volt.
Nem tudtam, mi jobb, ha felmegyek vagy ha itt várok, lent az utcán. Mintha ezen múlna bármi is. Aztán rájöttem, hogy nem figyelhetek alig pár méterről a nyílt utcán egy rendőrségi autót. Körülnéztem, a trafik még zárva volt.
Nem elbújni akartam, hanem a legjobbkor lenni jelen. Jelezni, hogy látom őket. Hogy látom, amikor Apámmal együtt beülnek. Odamenni, és azt mondani, hogy délre várnak Keresztesék ebédre, ne felejtse el. Mintha ezen múlna bármi is. De mégiscsak jelezni, hogy számolniuk kell velem, meg Keresztesékkel, meg az egész világgal. Számolniuk kell vele, hogy Apám már leülte a magáét, és azóta nem történt semmi, ami miatt hajnalban, civilre festett autóval érte jöhetnek.
Mondom, a trafik még zárva volt, az utcán nem maradhattam, úgy döntöttem, felmegyek. Legfeljebb a lépcsőházban találkozunk. Amennyire beláttam az autó ablakán, egy civil ült benne mindössze, a hátsó ülésen. Dohányzott. Épp csak felém mozdította a fejét, amikor elmentem mellette, de nem nézett rám.
Abból, hogy nem sofőr ült a kocsiban, arra gondoltam, hogy mégsem olyan magas rangú tiszt jött, aki sofőrrel jár. Tehát nem teljes készültségben jöttek. Meg végtére is már elég késő van, tudják, hogy Apám dolgozik, számoltak azzal, hogy esetleg nem is találják itthon. Belügyi alkalmazottak hivatalos esetben mindig legalább párosával járnak. Vagyis a jobb első ülésen is volt valaki, ha egy a kocsiban maradt. Tehát odafent ketten vannak. Ebben biztos voltam, még mielőtt lenyomtam a kapukilincset.
Apámat nyilvánvalóan a hátsó ülésre ültetnék, és az esetleges ellenállás leküzdése végett mindig ül valaki hátul is. Aki már várja. Aki ajtót nyit, szükség esetén behúzza, vagy lefogja az embert. Ha a hátsó ülésen van valaki, az azt jelenti, hogy el is viszik azt, akihez jöttek.
Bár Apám esetében aligha számolnak jelentős ellenállással. Amúgy ez persze mindegy, a biztonsági előírásokat nyilvánvalóan még egy bottal járó ember esetében is betartják. Úgy fordultam, hogy még egyszer rálássak az autóra, amikor becsukom a kaput. A férfi még mindig nem nézett rám.
Ha nyílik és csukódik mellettem egy kapu, ráadásul pont annak a háznak a kapuja, ahová szolgálatba jöttem, az a legtermészetesebb, hogy odanézek. Kizárólag akkor nem nézek oda, ha azt a látszatot akarom kelteni, hogy az esemény nem érdekel, vagy észre se vettem, miközben a periférikus látásommal nagyon pontosan felmértem az eseményeket. Az a félmozdulat a fejével felém, amikor eljöttem a kocsi mellett, pont annyi volt, amennyi ahhoz kellett, hogy pontosan tudja, ki érkezett. Az, hogy ne ismernék fel akár hátulról is pont annak a fiát, akiért jöttek, egyszerűen kizárt.
Megálltam a postaládánál, matattam a kulccsal a zárban. Arra gondoltam, hogy ha pont ebben a pillanatban csukódna fent a lakásajtó, akkor a postaládával húzhatnám annyit az időt, hogy ne egy lépcsőfordulóban találkozzunk össze, ahol egyszerűen elsietnek mellettem, hanem még idelent. És így jelen lehetek, amikor Apám az autóba ül. Ha elsietnek mellettem, akkor az utánuk fordulás vagy utánuk jövetel részemről már nem puszta váratlan jelenlét, hanem valamiképpen agresszió. És az biztosan nem jó.
Lehet, hogy az agresszió elkerülhetetlen, lehet, hogy félrelöknek vagy kapok egy pofont, de az én első fellépésem semmiképp nem lehet agresszív, mert az biztosan nem tesz jót Apámnak. Azt mindenekelőtt rajta verik le. Az én dolgom most pont az, hogy a jelenlétemmel valamiképpen figyelmeztessem őket, nem lehetnek agresszívek, nem tehetnek meg bármit. Már nem matathattam tovább a postaládával, odafent pedig még mindig nem csukódott az ajtó.
Az első emeleti fordulóban voltam, amikor megláttam, hogy odaát, a gang túlvégén, a grófnő ajtaján kilép két civil. Papírforma szerint fel kellett volna lélegeznem. Kicsúszott a lábam alól a talaj. Végignéztem, ahogy illedelmesen elbúcsúznak egymástól, a grófnő becsukja utánuk az ajtót, majd a két férfi elindul lefelé a hátsó lépcsőn. Aztán eszembe jutott, hogy Apám szinte soha nincs már itthon, mire én a nyomdából hazaérek. Hogy ezt ők jobban tudják nálam. Hogy esélyem nincs biztosan tudni, mire számíthatok. Mi történhet. Akár Apámmal, akár velem, akár bárkivel. Ott bőgtem, mint egy hülye a lépcsőfordulóban, és csak azt éreztem, hogy erősebbek nálam. Hogy ha tényleg hozzánk csönget be két civil, tehetetlen vagyok.
Amikor elmentek, összeszedtem magam és hátramentem a grófnőhöz.
Mi történt, kérdeztem.
Hogyhogy mi történt?
Miért zaklatta ez a két férfi?
Ezt én még nem nevezném zaklatásnak. Idejöttek, megteáztunk, elmentek. Hol van ez a zaklatástól, kedvesem. Hol? Ha maga lesz ennyire zaklatott attól, hogy velem beszélgetnek, mit csinál majd, ha véletlenül magával akarnak beszélgetni?
Az más, mondtam.
Nem más. Nincs más. Itt ez van. És most egy kicsit még ezebb lesz. Aztán majd szépen elmúlik. Nyugodjon meg, semmi rosszat nem akartak, a családomról beszélgettünk. Eléggé nagy család, és eléggé szétszóródott a világban. Bizonyára elkerülte a figyelmét, kedvesem, de nemrég egyetlen éjszaka alatt körbedrótozták Nyugat-Berlint. És ott is élnek Szendreyek. Erről beszélgettünk. De ezek az autók már nem feketék, hanem szürkék.
Igen, tudom.
Nahátakkor. Mária kedves, készítene egy könnyű teát reggelire a barátunknak?
Természetesen, méltóságos asszonyom.