1989 decemberében Bede Gábor Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön is fotózott, a forradalmat dokumentáló képeit most először állította ki, a tárlat befogadója a megyeszékhelyi Köntés Pincegaléria. A csütörtök esti tárlatmegnyitón elhangzott: egyre értékesebbek az ilyen fotók, letagadhatatlanná teszik a megtörtént eseményeket.
Huszonhat évig halogatta ezt a kiállítást, meg kellett érnie – mondta fotóiról a kézdivásárhelyi Bede Gábor. Megjegyezte, három-négy éve a céhes városban még kényesnek tartották a témát, ezért sem született meg korábban a kiállítás. Nehéz a berögzült gondolatokat kiverni az emberek fejéből, magyarázta. Most bemutatott képeit úgy rendszerezte, hogy azokon látható a kézdivásárhelyi népharag, amint kidobálják és elégetik a könyveket, aztán az is kivehető, ahogy levezetik a feszültséget, csendesedik a tömeg. Végül a művelődési ház erkélyére kiálltak Incze Laci bácsiék, olyan emberek, akiknek volt még becsületük. Nem félt, mert szerinte a fotósnak az a dolga, hogy ha történik valami, fényképezzen.
Köntés Ernő kiemelte, a képanyag különlegessége, hogy még sehol sem volt látható, s azokban a decemberi napokban bátorság kellett a fényképezéshez. Bede Gábor bátor volt, és nemcsak Kézdivásárhelyen fotózott, hanem Sepsiszentgyörgyre is eljött, tette hozzá. Damokos Csaba is utalt erre, mondván, „ott kell lenni, te ott voltál”. Szerinte Bede Gábor akkor fotózott négy tekercs filmje egyre értékesebb, a kinagyított fényképek olyan dokumentummá válnak, amelyek érzelmeket ébresztenek a szemlélőben. Bede Gábor egy hokedlire elhelyezett Szokol rádió kapcsán megjegyezte, az volt a korabeli „hifitorony”, ám a mostani fiatalok nem értik, mit jelentett akkoriban, hogy tilos volt rádiót hallgatni. A forradalmat ábrázoló képek azért is fontosak, mert mostanság, amikor mindent letagadnak, a fotót nem lehet letagadni.
A megnyitón néhány ’89-es emlékfoszlány is elhangzott: Damokos Csaba arról beszélt, ő maga is fotózta december 22-én a gyárakból a városba vonuló tömeget, azt a pillanatot kapta el, amint bicskával kimetszik a zászlóból a címert. Filmje viszont elveszett, miután kölcsönadta egy magyarországi újságírónak, nem kapta vissza. Utalt a sepsiszentgyörgyi prefektúra épülete előtt állomásozó hegyivadászokra, azokra a pillanatokra, amikor még nem lehetett tudni, merre megy a világ. Egyetemisták védték a kórházat, fegyverrel, mesélte, s miután mindenki hazament, ott maradt 24 kalasnyikovval és három láda lőszerrel. Édesapja javaslatára előbb leírták a fegyverek sorszámát, majd átadták a rendőrségnek. Úgy osztogatták azokban a napokban a fegyvert, „mint fagylaltos a tejszínhabot”, aztán később hangosbemondón kérték, hogy akinél puska maradt, adja le a rendőrségen. De azok a napok sorsfordítóak is voltak, mesélte Damokos Simon Gáborra utalva, aki a történtek után már nem emigrált, s két évtizedig a kolozsvári operát igazgatta. Külföldre távozás előtt állt maga Bede Gábor is, január 10-éig kellett volna elhagynia az országot, s bár el akart menni, a forradalom után úgy döntött, itthon marad.
