Egy történet, melyet nagyon sokan egyáltalán nem ismertek, soha nem is hallottak róla. Egy történet, melyről másfél évtizedig azok sem mertek beszélni, akik pontosan tudták vagy csak sejtették valós háttereit, eseményeit, szereplőit. Egy történet, mely négy évtized múltán teljesen feledésbe merült, már csak azokban élt, akik közvetlen vagy közvetett áldozataivá váltak. A hetvenes évek Sepsiszentgyörgyéről szól, az új város születéséről és fiatalokról, akik a kommunista rendszer szorítása dacára kissé gyerekesen, kissé felelőtlenül, de meg akarták váltani a világot. Ahogy oly sokan tették, tennék tizenévesen.
Csinta Samu Plakátballada című könyve* nem dokumentum- és vallomásgyűjtemény, amely elmeséli a mikós diákok 1975-ös „forradalmát”. Tényregény, amint a szerző maga is nevezi, mely nemcsak emberi sorsokba, életekbe, de egy sötét kor egyre erőteljesebb kibontakozásába is bepillantást enged. Az alig hét éve létrehozott új megye központja túl van első fénykorán, az intézményalapítások, a jeles értelmiségieket idevonzó időszak lecsengőben, erősödnek a semmitmondó, üres szólamok, fokozódik a prés. Sokféle történetből kerekedik ki a kor hangulata: családok életéből, ahol csak suttogni mernek a meghurcolt ősökről, lepisszegik, folyton figyelmeztetik a gyermeket, hogy sehol nem beszélhet arról, amit otthon hall; az iskolákéból, ahol kötelező román osztályokat hoznak létre, akkor is, ha jóformán nincs, aki oda járjon, ahol az oktatásnál is fontosabb a propaganda, a kommunista nevelés; focimeccsekéből, melyeken akár a győzelem mámorát is elsötétíti a megfigyeléstől való félelem; kis emberek, egyszerű munkásemberek életéből, akik kicsit félve, kicsit aggódva próbálnak eligazodni a körülöttük gyorsan átalakuló világban; az új város építőinek, megálmodóinak emlékeiből; az áldozatul esett, házukat vesztett régi szentgyörgyiek keserű beletörődéséből.
Ebbe a hangulatba, korba ágyazódik a középiskolás mikós diákok élete, története. Lázadni akarnak, valami maradandót cselekedni, titkos társaságot hoznak létre – a Székely Magyar Szövetséget –, ahol megbeszélhetik, megoszthatják egymással mindazt, amit nyíltan nem lehet. Konspirálnak, regényekből tanult módon, de nem számolnak a Securitate mindenhová elérő kezével, mindent halló fülével. S hogy ki ne fulladjon nagy tetteket álmodó szövetségük, konkrét akcióra szánják magukat, egy novemberi éjszakán plakátokkal ragasztják tele a várost Harcoljunk Erdélyért, míg nem késő! felirattal. A plakátok azonban reggelre eltűnnek – alkotóikon, no meg bélyeggyűjtőiken kívül nem akadt, aki látta, a két főszervező négy hónapra fogdába kerül, a többieket heteken át zaklatja a szeku, tanáraikkal, szüleikkel együtt. Csend és félelem burkolja homályba a történteket – teljes kudarc. Elsimítják ugyan az ügyet – a szekus parancsnok megnyeri harcát az első titkárral és feltörekvő ifjú munkatársaival szemben, nem értesítik Bukarestet –, de áldozatai mégis számosak: leváltott iskolaigazgató, kisiklott, korán feladott vagy elrabolt életek, tönkrement családok, és olyanok is vannak, akik lábra tudtak állni, képesek voltak az értelmes folytatásra.
A Plakátballada egy rendkívül jól felépített, olvasmányos könyv közelmúltunkról, városunkról. Helyenként pátoszos, kissé erőltetett a könnyedsége, de célt ér, aki kézbe veszi, nem tudja letenni, míg végére nem ér. Sok kérdésre választ ad, és gondolatokat ébreszt. Nem ítélkezik, nem mond ki szentenciát, történetet mesél, korképet fest, és az olvasóra bízza a következtetést. Egy már szinte elfeledett korról szól, amely nemcsak a mindennapokat, az életeket, de a gondolatokat is uralni akarta, amely bedarálta, akár likvidálta azt, aki lázadni mert. Érdemes felidézni, emlékezni rá, hogy vissza ne térhessen.
* Csinta Samu: Plakátballada, 2016, Kaláka Könyvek
