Két dolog biztos: beszüntették a felgyülemlő víz kiszivattyúzását a bányamélyedésből, az alább fekvő, jobb minőségű szénréteget víz borítja, és az egyik nagy felhasználó, az olthévízi cementgyár nem igényli tovább a szenet. A felsőrákosi lignitet egyedül a segesvári Siceram cserép- és kerámiagyár használja sikerrel, ám az a mennyiség, amelyet havonta átvenne, nem teszi kifizetődővé a kitermelést. Sötét felhők tornyosulnak az égen – mondogatják Erdővidéken azok, akiket még érdekel a szénipar sorsa. Tudják, hogy a szénbányában lassan, de végzetesen növekvő tó végveszélyt jelent.
Érdekes és szomorú, hogy a letűnt rendszertől örökölt titkolózás most is él, ugyanis a plo­ieşti-i tulajdonos cég, amelyet a törvények is segítenek, nem szereti, ha mindenki tudja-ismeri a fennálló helyzetet. Megtiltották, hogy a Baróton maradt két vezető bármilyen információt szolgáltasson. Reménytelen – mondják az egyszerűbb emberek, akiknek, ha egyebet nem, panaszkodni csak szabad, hiszen ők húzták a rövidebbet. Ők a tragédia elszenvedői, és pont nekik nem szabad tudni, hogy kiken múlik most a felszíni fejtés halála! Ugyan, kit érdekel ez ebben a megyében? – mondták. Hol van az az idő, amikor az állam pótolta a szénbányászat veszteségeit? Nem fáj az senkinek, hogy emiatt zárták-zárják be a kisebb bányákat a szubkárpáti övezetben nemcsak nálunk, hanem máshol is, például Magyarországon. A mai vezetők azt gondolják, hogy az emberiségnek soha nem lesz már szüksége a hagyományos energiahordozóra, a szénre. Sújtó szociális bajt okozott az erdővidéki szénipar leépítése megyénkben, de az a gyanúnk, hogy senkinek sem fájt az Ploieşti-en avagy Bukarestben, hogy egy székely megyében előbb ezrek, később százak maradtak pénzforrás nélkül. A hírek szerint Olténiában még 60 évre van elegendő ipari tartalék, de az ott dolgozókat is aggasztja, hogy a termelést a hirtelen változó hazai energiaigény irányítja. Közben a jelenlegi német energiaipar érdeklődik az olyan elzárt és mélyebben fekvő európai lignittelepek iránt, amelyek elgázosítása – szerintük – kifizetődő lenne. Hát ilyen szénmező még jócskán van megyénkben is – bátorítottam magam.
A segesvári cég a technikai állomásról jelenleg is szállítja a megőrölt száraz felsőrákosi lignitet, és igényelné továbbra is. Ott egy műszaki személy irányítja a tevékenységet. A tartalék talán augusztusig elegendő. Nem építettek még le a bányától hat őrző-védő személyt, hiszen a gépi felszerelések  nagy értéket képviselnek. „Ne is próbáljon ott fényképezni, mert az őrök nem engedik be!” – figyelmeztettek. Sajnos, a tó vize növöget. Ágostonfalva felől szivárog jobbacskán, s az biza baj, mert a vastag kavicsréteg átengedi. A tó tükörfelülete már négy hektárra rúg. Keskeny a bányafenék, s a tó mélységét 35–40 méterre saccoljuk. Sokan isszák ennek a szerencsétlen helyzetnek a levét, mert dolgoztak ott helybeliek, vargyasiak, bibarcfalviak, egy mester Köpecről, barótiak s még erdőfüleiek is. Lesz még munka – remélik, mert a bányát fel kell számolni, mint Kőröspatakon, s oda pénz kell, erről még a madár sem csicsereg. Tökéletes a csend. Ennek az lehet az oka, hogy teljesen idegen felszámolócégnek adják majd oda a munkát, nehogy azokkal végeztessék el, akik eddig is ott dolgoztak!
Szétnéztünk a világhálón, semmi hír ennek a szénfejtésnek a beszüntetéséről, pedig valamikor fél Brassónak felsőrákosi lignittel szolgáltattak meleget és meleg vizet! Azóta a magas kéményű brassói hőerőmű sem eregeti a füstöt, hogy ne említsük a Bákó megyei Doi­ceşti-et. A bukaresti média nem tett különbséget Alsórákos és Felsőrákos között, több híradásban arról számoltak be, hogy az alsórákosi bányában találták meg a hárommillió éves mamut maradványait (pedig az nem mamut, hanem masztodon!), s a közleményhez az alsórákosi bazalt-horzsakő bánya fényképét csatolták. Szerintük a vulkanikus eredetű üledékekben is találhatók élőlény-maradványok!
Visszatérve a dűlőútra. Információink szerint az említett segesvári cég, amely megyénkből, Bodokról szerzi be nyersanyagának egy részét (a jó minőségű agyagot), vállalná azt is, hogy állja a szénkitermelés további költségeit, ha rábólintana a magát tulajdonosnak tekintő központi bányászati igazgatóság, és kérésére – ideig-óráig – folytatná, újrakezdené a kitermelést. Volna erre lehetőség, mert a magasabban elhelyezkedő legfelső szénréteg elérhető, minősége azonban gyengébb. Ez esetben a beszivárgó vizek szivattyúzását is újra kellene indítani, a munkaerővel azonban nem lenne gond.
Bodokról származó információink szerint ebben az ügyben tenne látogatást a segesvári cég igazgatója Baróton, aki az után is érdeklődik, hogy volna-e még valahol térségünkben lignitkitermelésre alkalmas hely. Nem fér kétség ahhoz, hogy tégla- és cserépgyártáshoz, valamint a hasonló műveletekhez a száraz lignit (a földes barnaszén) megfelelő. Hivatalosan e célra nyitott szakcég vállalkozhatna például az illyefalvi felszínközeli széntelep kitermelésére, amelynek kiszámolt földtani készlete 3,5 millió tonna. Az arányok érzékeltetése szempontjából fon­tos elmondani, hogy lignit még bőven van, az erdővidéki kitermelhető széntelepek földtani készletei 2006-ban 120 millió, a Székelyföldé pedig 250 millió tonnára voltak tehetőek. Az erdővidéki bányászat 1839-ben, 177 évvel ezelőtt vette kezdetét a baróti Nagyájban. Eleinte ezzel a szénnel működött az erdőfülei vashámor. 1872-ben indult meg Köpecen a rendezett mélyművelés, amiről tárgyi emlék is fennmaradt, ekkor a Baróti Vegyes Céh tagjai voltak a bányászok. A köpeci szenet használta a botfalusi cukorgyár, a Magyar Keleti Vasút, majd a Román Vasutak brassói mozdonyai, később – többek között – a bákói hőerőmű. Erdővidék bányái 1972-ben évi bruttó egymillió tonna szenet értékesítettek, melynek átlagos fűtőértéke elérte 2500 kcal/kg-t.