Azt hiszem, édes nagyapókám, hogy nem kell bemutatnom Lipikét, a Szepi bácsi undok fiát, hiszen már több levelemben megemlékeztem róla, mindössze azzal kell pótolnom előző leveleimet, hogy Lipike undokabb, mint valaha. Ugyanis, amióta Andrissal elettük előle és kedves mamája elől az uzsonnát – csak azért is –, sűrűn látogat el Cenci nénihez, mégpedig pontosan uzsonna idején, mert tudja, hogy habos kávét kap.
Tetszik tudni, édes nagyapókám, Cenci néni ugyanis tehenet vett, tisztán és kizárólag azért (amint ő szokta mondani), hogy engem föltápláljon. Azóta mindennap belém tölt egy liter tejet, s ráadásul habos kávét kapok uzsonnára. Hát szó, ami szó, addig is, míg nagyapóka vesz kezelés alá, igazán rám fér a tejkúra, mert rettenetesen megviselt az influenza meg a difteritisz.
Persze, amióta az az undok Lipike megszagolta, hogy én uzsonnára habos kávét kapok, csaknem minden délután beállít. S mit csináljunk, már tudniillik Cenci néni meg én? Jó arcot vágunk Lipike látogatásához. Egyébként újabban alábbhagyott a hencegéssel, amióta kitudódott, hogy osztályismétlésre bukott, szóval, ott rekedt az ötödik osztályban, s most már csak két osztály van közte meg Andris bátyám között, mivelhogy Andris most a harmadikba lépett át, mégpedig tiszta kitűnővel, no és, gratuláljon nekem, nagyapókám, én is gimnazista lettem, s most már az undok Lipi velem sem beszélhet csak úgy félvállról. De hogy sok tintát ne vesztegessek erre az undok fickóra, röviden végezek vele, illetőleg azzal, hogyan fürdettem meg.
Nagyapókám mint híres mintagazda, aki saját bevallása szerint maga sem tudja, hogy mennyit fizet rá a gazdaságára, bizonyosan tudja, hogy milyen kedves és tejszaporító eledele a tehénnek a répa. Ezt Cenci néni is olvasta valamelyik gazdasági könyvben, egy táblát beültetett répamaggal, s halljon csodát, nagyapókám, akkora répák lettek, mint egy-egy üst. Az ám, de a nagy szárazság miatt úgy beleszáradtak a földbe, hogy ásóval piszkálgatják ki. – No, megállj, undok Lipike – gondoltam magamban –, majd meglátom, hogy milyen erős vagy. Jókor reggel kiástam egy répát közel a víztartó medencéhez, aztán ismét visszadugtam, s a földet körülötte elegyengettem, aztán egész nap izgatottan vártam Lipikét. Roppant kedvesen fogadtam, már messziről kiáltottam:
– Szervusz, kedves Lipikém, Isten hozott! Éppen jókor, jere, segélj, húzzunk ki néhány répát Jámbornak. (Ez a neve Cenci néni tehenének. S csakugyan éppen olyan jámbor fajta, mint Arany János Családi kör című gyönyörű versében a tehén.)
– Hogyne, hogyne, szívesen, öcskös, szívesen. Megérdemli a Jámbor, mert nadselű habos kávét fej ki belőle Zsuzsi néni. (Mármint Cenci néni szakácsnéja.)
Igen, édes nagyapókám, az undok Lipike azt hiszi, hogy a habos kávé egyenesen a Jámbor tőgyéből csurog a sajtárba. (Hát csuda, hogy ismétlésre bukott?)
De hogy szavamat ne szaporítsam, Lipi ingujjra vetkőzött, belekapaszkodott egy répának a levelébe, húzta, húzta, nagyokat nyögött belé, de bizony nem sikerült. Próbált másodikat, harmadikat, már csurgott róla az izzadtság, de egyik sem jött ki. Mondom neki: Nézd, Lipi, próbáld ezt. Ez mintha kisebb volna, hátha kijön – s rámutattam az általam kiásott és visszadugott répára.
Nosza, nekihuzakodott Lipike, s persze, oly hirtelen-váratlan ugrott ki a földből a répa, hogy Lipike hanyatt vágódott, fejjel egyenest bele a víztartó medencébe. Mondhatom, drága nagyapókám, nem utolsó gyönyörűség volt látni, hogy Lipike lábai mint kalimpáltak. Édes nagyapókám, magának, azt hiszem, sokszor volt alkalma meggyőződni arról, hogy én segítségére sietek annak, akit bajban látok, természetes, hogy Lipikének is segítségére siettem, megfogtam a két lábát s kihúztam a medencéből. Lipike úgy meg volt hatva, hogy örök barátságot fogadott. Sejtelme sem volt arról, hogy voltaképpen én buktattam a víztartóba. Hát nem megérdemelte Lipike, hogy osztályismétlésre buktatták? – mondja csak, édes nagyapókám.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
