Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Nála mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden: a világ, a nyelv, a szereplők; be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek. És mindennek már neve is volt; nem kellett nevet adni semminek, mert ő már mindent megnevezett.
Nem sok ilyen jelentkezés volt az elmúlt fél évszázadban az irodalomban. Mintha ő találta volna fel ezt a versnyelvet is, a semmiből, valami teljesen újat, valami teljesen mást. Hiába keresnők első versesköteteiben a nagy elődök hangját, mert sehol senkit nem találunk, senkire rá nem ismerünk. Szőcs Géza, ő Szőcs Géza volt.
Úgy lépett be az irodalomba – ahogy barátja, Zalán mondja –, hogy leütött egy alaphangot, és azután már semmi más dolga nem akadt, mint variálni ezt az alaphangot. Mindenesetre, ha most, az új évezred második évtizedének közepén valaki a magyar irodalomban két ilyen verseskötettel jelentkezne egymás után, és tegyük fel, huszonhárom és huszonöt évesen, mint ő a Kilátótorony és környéke, valamint a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című kötetettel, elalélnának az örömtől a kritikusok, aztán kikiáltanák nagynak, bárminek, és el nem kerülhetné az azonnali kanonizálást, röpke év alatt a mindenféle díjakat, és így tovább.
Vegyük elő, és olvassuk csak újra ezt a két könyvet, Szőcs Géza – szerintem mindmáig – két legkiemelkedőbb teljesítményét (versben), és olvassuk újra, aprólékosan, elejétől végéig. Semmi avíttság, semmi rárakódott por, semmi, az évekkel ráterhelődött koszmó, semmi, semmi: friss, könnyed, játékos, humoros, játszi könnyedséggel brillírozó, nagyszerű teljesítmény mindkettő. És nincsenek benne üresjáratok, nincsenek benne elavult verssorok, -szakok, egyáltalán, az összes úgy, ahogy van: erőteljes, fontos és jelentős, mintha nem is ezelőtt negyven évvel tették volna le az asztalra, az olvasó asztalára őket. Elképzelem a könyv akkori szerkesztőjét/szerkesztőit: micsoda öröm lehetett, amikor beállított ez a fiatalember a hóna alatt ezekkel a kéziratokkal. Sok ilyet kívánna magának mindenik szerkesztő. Számomra szinte újraélhető volt ez az élmény most, február közepén-végén, amikor a Székely Könyvtár sorozat következő (rám eső) verses darabját (kötetét) szerkeszthettem.
Mert nem túl sok alkalommal találkozik az ember olyan jellegű életművel, ami több mint negyven év távlatából is ennyire megérintse, s ami neki ekkora (nagy) örömet, elégtételt és élvezetet jelentsen. Pár évvel azelőtt (pontosabban az Sz. G.-kötetek megjelenése előtt hat évvel) írt Petri György a Magyarázatok M. számára című kötetében A szerelmi költészet nehézségeiről. Szőcs Géza meg úgy végigzongorázik, olyan könnyed eleganciával (hat év múlva!), ha kell rímes-ritmusos versben, ha kell szabad versben, vagy ha úgy gondolja, a kettő kombinálásával a szerelmes verseken is, hogy ragyog az ember a gyönyörűségtől. Nagy költészet és nagy költő képes ilyesmire csak, hogy szerelmes versben, nem szerelmes versben, mindenütt, minden a helyén legyen: semmi erőltetettség, fölösleg, sallang, vegytiszta, kitűnő líra csak. Csak? Igen. És ennyi elég is, azt hiszem.
